Hatchet

Ha az idei év "komoly" horrorfilmje a 28 weeks later volt, akkor az év horrorparódiája kétségkívül a Hatchet. Persze ezzel az első mondattal több probléma is felmerül, először is, hogy a Hatchet igazából 2006-os film (a Tribeca Film Festivalon debütált 2006 tavaszán, hogy aztán hosszú várakozás után 2007 őszén végre dvd-formátumban is megjelenjen), kényszerű megoldás tehát a filmet a 2007-es filmek közé sorolni, illetve igazából abban sem vagyok biztos, hogy a Hatchet paródia-e egyáltalán. Igaz, hogy a rendező kellő mennyiségű humorral és felhőtlen marhulással tette még élvezetesebbé filmjét, de ettől függetlenül nem biztos, hogy paródia; a horrorvígjáték talán megfelelőbb műfaji megjelölés volna, ha már valami ilyesmit akarunk a filmre ráaggatni.

Nem mintha ennek olyan túlságosan nagy jelentősége volna, csak mindenképpen szerettem volna tisztázni a Hatchet jellegét, a film ugyanis sokkal közelebb áll a paródiákhoz, mint azokhoz a horrorfilmekhez, amelyek komolyan veszik magukat - hiába hirdették a filmet úgy, mint Old School American Horror, mert ez a túlzott humorfaktor és lazaság szerintem kevésbé jellemző a mintaképül választott nyolcvanas évekbeli slasherekre, amelyek még igyekeztek azért magukat komolyan venni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a címke nem volna jogos, csak némiképp félrevezető. Ezt leszámítva a Hatchet természetesen lehengerlő módon teremti meg és idézi fel a régmúlt idők oldschool horrorainak ragyogását, nem beszélve arról, hogy a Hatchet esetében ez a fajta könnyed komolytalankodás valamiért még tökéletesen működik is. Horrofilmen régen szórakoztam ilyen jól, az alantas poénok, a sablonos szereplők és buta beszólásaik, a tipikus dramaturgiai fordulatok és a közhelyes narratív megoldások mind-mind üdítően lazák és szórakoztatóak, a Hatchet tehát direkt naivitása és bárgyúsága miatt is teljességgel szerethető film, egy különleges gyöngyszeme annak a lassan betetőző divathullámnak, amely a hetvenes-nyolcvanas évek exploitation, gore és trash filmjeit lovagolja meg (pl.: Cabin Fever, The Devils Rejects, Wrong Turn, Wolf Creek stb.)

A fiatal rendező Adam Green (látta valaki első filmjét, a Coffee & Donuts-ot?) tehát kiváló munkát végzett, és sikerült életet lehelnie egy olyan kihalófélben lévő szubzsánerbe, amiről nem gondoltam volna, hogy bármit is ki lehet még hozni belőle (főleg azok után, hogy megnéztem a 2000-es Cherry Falls-t). A Hatchet nem vállal többet, mint amit elbírna, és ezt nagyon jól teszi, nem más, mint egy tisztelgés a klasszikus régivágású slasherek előtt, de mentes mindenféle kínos posztmodern erőlködéstől, annak ellenére, hogy Green azért titokban belecsempészi saját reflexióit a filmbe, rögtön a nyitójelenetben például két horrorlegendával, egy időssel (Robert Englund) és egy fiatallal (Joshua Leonard a Blair Witch Project-ből) számol le, a Hatchet torz baltás gyilkosát, Victor Crowleyt pedig nem más, mint a legendás Kane Hodder játssza... A filmen kár számon kérni az eredetiséget, igényességet vagy bármiféle intellektuális mélységet, a Hatchet ugyanis nem erről szól, amit sokan hajlamosak elfelejteni, amikor mellesleg kiváló b-horror-paródiákat néznek (mint amilyen az utóbbi évekből a Slither vagy a Feast volt), és erre mindig akkor döbbenek rá, amikor értetlenkedő vagy számonkérő kritikákat olvasok ezekről az amúgy nagyon szórakoztató és a maguk módján profi filmekről. A Hatchet a Grindhouse mellett talán az utóbbi idők egyik legjobban sikerült hommage-filmje, külön öröm a hetvenöt perces hossz és a lenyűgözően hatásos és vaskos gore-jelenetek, végül érdemes felidézni a frappáns tagline-t, amely, mint a film, nálam szintén tuti befutó: "It's not a remake. It's not a sequel. And it's not based on a Japanese one."

Shrooms

Amikor pár hónapja megláttam a Shrooms plakátját, ami persze nem kevéssé emlékeztet a Kabinláz vörös-koponyás-alkonyatos poszterére, naivan megint reménykedni kezdtem, és azt gondoltam, hogy akkor most majd végre megkapjuk azt a hibbant hentelést, amire mindig is vágytunk. De hiába a kiváló alapötlet, miszerint az áldozatok ezúttal mágikus gomba pszichedelikus hatása alatt kezdenek el hullani egy elfajult erdei kempingezés során, egyszerűen be kell látnunk, hogy megint csak jól elszúrták az egészet.

Pedig a komor és baljós helyszín, Írország egyik sötét erdeje még nem is volna olyan rossz helyszín, igaz erdőben játszodó horrorokból láttunk már sokkal jobbat (Wilderness), nem beszélve arról, hogy a történetben is számos olyan lehetőség bújt meg, amit a készítők meg is próbáltak rendesen kihasználni, de sajnos mindezt elég rosszul valósították meg. A Shrooms legnagyobb baja ugyanis az, hogy valamiért okosabb, körmönfontabb slasher akar lenni, mint amilyen valójában, és a film ezen kíméletlenül el is vérzik. Az egész elfajult gombás tripet ugyanis túlságosan beárnyékolja a készítők azon kényszeres szándéka, hogy ők akkor most valami nagyon mást, nagyon meglepőt akarnak csinálni, de ehelyett filmjük inkább csak erőltetetté és zavaróvá válik. A Shrooms túlbonyolított időkezelése, például az egyes jelenetek újbóli, más nézőpontból való bemutatása, a zavaró oda-visszapörgetések vagy a tompa kékesszürkés színvilág ugyanúgy nem működik megfelelően, mint a narratív elbizonytalanítást szolgáló jelenetek, amikor nézőként lehetetlen eldönteni, hogy amit látunk, a valóság-e vagy csak az egyik szereplő beteg hallucinációja. A film végén látható - szerintem annyira nem váratlan - fordulat pedig szintén csak rutinos hatásvadaszátba fullad, ami az egész filmről elmondható.

Szóval sajnáltam eléggé a Shroomsot, mert közben mindvégig azt éreztem, hogyha a készítők nem veszik ennyire komolyan magukat, és az egészet elmozdítják a humor vagy a paródia felé, akkor talán sokkal jobban is sikerülhetett volna a film. Pedig az ötlet, a backwood slasherek természetfelettivel és a j-horrorok atmoszférikus világával való keresztezése nem lett volna reménytelen eset, de így végül a Shrooms megreked egy közepes kísérlet, egy felejthető rutinmunka szintjén. Kár érte.

Wrong Turn 2: Dead End

Milyen is a jó b-horror? Mocskosul gusztustalan, visszataszítóan eszement. Egyszerre elborult és naiv, miközben semmi más célja nincs, mint az arra érdemeseknek tálcán kínálni az alantas szórakozás újabb belsőséges másfél óráját. A 2003-as Wrong Turn című film - amely a maga módján egészen kellemes kis túlélő mozi volt - sequelje pontosan ilyen, az utóbbi hónapok egyik ritka meglepetése, pedig nem sok jóra készültem vele kapcsolatban. A pár perces nyitó jelenetsor azonban rögtön meggyőzött, és a vizuális extremitás ezen fokának láttán bizony nem tehettem mást, mint hogy összes kétkedésemet félredobva azonnal behódoltam.

Pedig az egyenesen dvd-re száműzött Wrong Turn 2: Dead End című film semmivel sem jobb vagy több, mint egy átlagos b-horror, valamiért mégis sikerült neki az, ami más újabb (akár profi) horrorfilmeknek csak félig-meddig vagy egyáltalán nem, vagyis hogy úgy hozza magabiztosan a formáját, hogy közben senki sem erőlködik, és egyáltalán nem érezni azt a csipős izzadságszagot, ami pillanatok alatt elveszi más horrorfilmek annyira kívánt, sajátos zamatát. Mert én bizony valami ilyesmit éreztem az utóbbi hónapokban az olyan filmeknél, mint a Hostel Part 2, a The Hills Have Eyes 2 vagy a Black Sheep (csak hogy friss példákat hozzak). A Wrong Turn 2 stábjának azonban szerintem kifejezetten jót tett, hogy bátran és büszkén bevállalták a b-filmes következményeket, és nem igyekeztek ezeket kényszeresen kiradírozni. A színészek játéka tehát a rosszabb dél-amerikai sorozatokat idézi, a suta dialógusokat pedig olyasvalaki is írhatta volna, akit még az első félévben kirúgtak a forgatókönyvíró-iskolából. A történet szintén említésre sem méltó, legyen elég annyi, hogy most egy amerikai túlélőshow sablonos és buta fiataljait kezdik el levadászni az imádott mutáns kannibálok, akiknek a maszkja megint eléggé kezdetleges.

A rendező Joe Lynchnek azonban megvannak a maga ötletei, hogyan dobja fel a filmjét, és ezek miatt a Wrong Turn 2 meglepetésszerűen működik is, a közösülő kannibálpár például legalább annyira eszelős, mint a beltenyészetben született, levágott ujjal táplált kis aranyos mutánsbébi, ami mégis kiemeli ezt a filmet a középszerű kínálatból, az a mérhetetlen mennyiségű gore. Nem járunk már messze Hershell Gordon Lewis vagy Peter Jackson egykori gore-paradicsomától, mert itt már az elődöket megközelítő belezéses, darálós jeleneteket láthatunk, amelyek persze ismerősek lehetnek innen-onnan, sőt, még az 1974-es The Texas Chainsaw Massacre végső kannibál-ebédjelenetét is újra lejátsszák nekünk, de ez semmit sem von le a film sikeréből. A Wrong Turn 2 ugyanis b-film létére egy bátor, könnyed és szerethető trip, megdöbbentően mélyrement hentelésekkel, amelyek vizuális megvalósításáért természetesen rögtön megjegyeztük Bill Terezakis nevét. A Wrong Turn 2 tehát példaértékű iparosmunka, elsősorban erős gyomrúaknak és a gore rajongóinak ajánlott.

The Tripper

A klasszikus horroroknak mindig volt egy kis politikai felhangja - a kiéhezett zombihordák szépen megfeleltek az agymosott fogyasztói társadalomnak, a texasi láncfűrészes család a déli degeneráció sarkosított példájaként aprította liberális északi áldozatait. A The Tripper is hasonló ambiciókat dédelget, végül azonban csak egy langyos, de minőségi slasher marad.

Hétvégi fesztiválra érkeznek az eldugott kisvárosba a hippik az ország minden tájáról, hogy pár napig hülyére szívják magukat, ám egy Ronald Reagen maszkos elmebeteg baltát ragad, hogy egyesével likvidálja a hosszúhajú pacifistákat. Akiknek drukkolnunk kell az egy konkrét kisbuszos csapat, közülük is egy ari szöszi, aki állandóan parázik, annak ellenére, hogy az első perctől fogva nyílvánvalóan neki van a legtöbb esélye a film túlélésére. Tiszteletét teszi még egy rakat klisé, úgymint a pénzéhes polgármester, a tökös seriff és sokan mások.

Másfél órás hippi-hentelés - nem, nem Eric Cartman szülte vászonra ezt a gyöngyszemet, hanem David Arquette, aki írta, rendezte, producerelte és még szerepel is, nejével együtt. Röpködnek a politikai utalások és beszólások, ami nem is lenne rossz, hiszen mindkét oldal egyaránt megkapja a magáét, de a cselekmény pofára ejti az egészet - ígéretesen indul, aztán pedig visszakanyarodik a kétmillió egyéb slasher által kitaposott ösvényre.

A Tripper egyik pozitívuma az ismerős arcokban van - a stáblistán olyanok szerepelnek, mint Jason Mewes, Marsha Thomason, Thomas Jane és Jamie King - egy darabig fent tudják tartani az érdeklődést a "jé, ez a hogyishívják a tudodmiből" effekttel.
Az operatőr tisztességes munkát végzett, a B feeling nem veri ki az ólajtót, a drogos jelenetek pedig egészen eredetiek. Slasherhez képest a slashing nem domborít kimondottan - elég annyit mondani, hogy a film legsokkolóbb jelenete a nudista hippi srác hirtelen kamera felé fordulása.

Eredetileg az 8 Films to Die For horror-fesztivál széria részeként készült, de az Arquette házaspár elég erősnek érezte a dolgot ahhoz, hogy a nagyvásznak felé terelgessék. A túlzott lazaság visszaütött, se a szockommentár, se a vérengzés nem volt elég merész, hogy felcsigázza a népeket egy komolyabb sikerhez. Érdekesnek tűnő, színes-szagos, de hosszútávon fárasztó és végeredményben felejthető a The Tripper. A trailer tök elég az élményhez.

BloodRayne II: Deliverance

Eljött az ősz, s vele két műfaj feltámadása - a western frontra érkezik a 3:10 to Yuma és a hosszú című Jesse James, vámpír-témában meg a 30 Days of Night fog újat mutatni. Veszélyesen jónak ígérkeznek, de hogy a nagy minőség-orgia ne verje ki a biztosítékot, itt van földelésnek a BloodRayne 2, rögtön DVD-re, vadnyugati vérszopókkal és olyan garanciával, amit csak Uwe Boll neve biztosít.

Már a tavalyi BloodRayne is zavartan lesütött szemeket produkált a rajongók részéről, a poszteren feszítő színészek neve még elég volt a heveny érdeklődés felkorbácsolására - Kristanna Loken, Ben Kingsley, Michael Madsen, Michelle Rodriguez. Ők egy bizonyos ABBA számot dúdolgatva (money money money) vészelték át a film csúfos bukását, a folytatást nagy ívben elkerülték. Ezúttal is vannak ám ismert arcok, a hardcore tv2 szupermozi fanok örülhetnek Michael Paré felbukkanásának, a címszereplő félvámpírhölgy pedig ezúttal nem más, mint Natassia Malthe, a lila hajú ninja-hölgy az emlékezetes Dead or Alive  adaptációból. A rendezői székben továbbra is az elnyűhetetlen germán mészáros, Da Boll.

Sztori: A legendás vadnyugaton járunk. A rettegett Billy, a Kölyök és bandája lerohanja Deliverance aprócska városát, túszul ejtik a helyiek gyermekeit és beássák magukat, amíg elkészül a vasútállomás. Mert ők bizony pokolból szalajtott fenevadak, az éjszaka gyermekei... vámpírok, a nagy terv pedig az, hogy Deliverance-ből kiindulva hódítják meg a világot. Jesus tittyfuck Christ, ahogy az egyik szereplő mondja.

No de nincs minden veszve, belovagol a titokzatos idegen (Rayne) és összeáll Pat Garret-tel, hogy kipurgálja a vérszopókat.

Kanadában forgatták le a filmet, ami meg is látszik, a wild wild west a ezek szerint a nagymamám hátsó kertjében is lehetne. Ha már cowboykodunk akkor adjunk a sztereotípiákra, na, legyen préri meg szélben hánykódó ördögszekér. A korhűség ábrázolása inkább a karaktereknek jutott, mindenki szutykos, szakadt és még a vámpírok fogsora is sárga és szuvas. Ha már a szereplőkre terelődött a szó, két figurát lehet kiemelni az arctalan tömegből, a prédikátort és főgonoszt, de még ők is csak elvétve tudnak coolak lenni, inkább a fárasztó ripacskodás uralkodik. Ki kell, hogy ábrándítsam a BloodRayne franchise szexi aspektusára éhezőket is, Natassia Malthe nem mutat sokat magából, pedig még Kristanna Loken is bevállalt egy szörnyen suta ágyjelenetet az első részben. Itt nincs erotika, Rayne csak a pengéit villogtatja.

Az akció feszesen idomul az alacsony költségvetéshez, a vámpírok egy fokhagymával és szenteltvízzel tömött pisztolygolyótól megfekszenek. Ha már látványra és harci koreográfusra nem volt zsé, legalább vehették volna brutálisra dolgot, de nem. Trash nélküli trash.

A sztorit még úgy-ahogy be is kajálnám, volt benne egy-két jó húzás, de könyörgöm, miféle elmeroggyant vámpír költözne önszántából a prérire? A finálé valami elképesztően szánalmasra sikeredett. Pár közepes poént is sikerül elsütni, de leginkább csak a vadnyugati klisék felvonultatásán lehet mosolyogni - hosszú szemezések párbaj előtt, akasztás, négy ász a pókerasztalnál, indiánok kenuban.

Egy szó mint száz, Uwe Boll megint hozta a formáját. Ha valakinek a lelkébe gázoltam ezzel az írással: igen, fikázhatnékom volt, de az alapanyag is sokat segített. Nem vártam mást a BloodRayne II-től, egyből DVD-re készült, tehát az alkotók sem. Ez tényleg csak a kőkemény fanoknak való és mazochistáknak. trailer

U.i.: Ha igaz a hír, Uwe mester megerősítette, hogy hamarosan trilógiává bővül a BloodRayne. A harmadik rész a második világháborút használja majd díszletnek és komolyabban követi az eredeti játék sztoriját.

Plan 9 from Outer Space

Bűnvadászok

Hellraiser

Blind Fury

Buckaroo Banzai, avagy nyomul a nyolcadik dimenzió

Toxic Avenger

Zombies on a Plane!

Chaos

Transformers: The Movie

They're Hungry. You're Dinner.

 

Borzongásra mindig lesz igény a nép körében, elég a jó időzítés és értekelhetetlen szarokkal is lehet durrantani, de nagyrakás coolsággal, kreativítással, na meg pár szaftos befektető mellett egy szimpla háztartás évi költségvetéséből is lehet fittyenteni egy olyan jó tunkolós menetet, amivel sokéves bérletet lehet váltani a köztudatba ( pl. Peter Jackson, Sam Raimi, meg legutóbb a Saw stábja is tudta a tutit). Jó eséllyel ezt sikerült most John Gulager rendezőnek kibulizni, ugyanis Ben Affleck és Matt Damon véres szárnyai alatt ügyesen kalap alá hozták a kultgyanús Feastet. Első ránézésre télleg necces így a project, és ott motoszkál a szükeállományban, hogy vajon mi  f*** közük lehet a mérsékelten hetero pajtiknak egy efféle zúzáshoz, de némi kukázás után mindenre választ ad a Project Greenlight című műsor. A Good will hunting kölkök karöltve Wes Cravennel pörgettek egy reality showt, amiben évadonként ráböktek egy zsírosabb forgatókönyvre, aztán megstukkolva valami noname stábbal megvalósították a nagy ötleteket. Az első két évben erőteljes nyáladzásba hajlott a produkció (illetve a végtermékek), úgyhogy a harmadik évadot muszáj volt az uccsó métereken meghúzni, jól alárúghattak Wes Cravennek is, mert ez aztán végre odabasz.

A történet egy lepukkant sivatagi kocsmában játszódik, ahol hőseinket betámadja néhány húszabáló monszta, és persze csak egymással cimbizve érhetik meg a reggelt. Enyhén sablonos anyag, de pont ez a lényeg: a megszokott horrorsémákat kifigurázva mázsára a pofánkba tolják, és aki látott már nyócnál több horrort életében, az valszeg kúszni fog ettől a paródiától, (árnyaltabban céloznak, mint a Scary Movieban, de nagyobb százalékkal találnak) kivételesen még a dramaturgia, meg a kohézió is tökéletesen megfér az ironizmus mellett . Namármost a sztorihoz helyből izzítják az abszolút leggyakoribb horrorpofákat egy rakáson, így a nagyfiú strici, önálló anya, tólószékkessác, balfaszsrác, hülyepicsa, vénpicsa, Jason Mewes…satöbbi, és mégis abszolút totó gyilkos az egész film. Fél perc után már kezdtük volna a közösbe dobálni a zsetonokat, meg leosztani az oddsokat, hogy vajon ki hullik el először, erre az introban a rendező sorra bevágja az arcokat, és kapásból leközli a kilátásaikat a végkifejlet szempontjából. Aztán betoppan a Hero (LOL) nevű arc, akit „az azért vagyok itt, hogy kihúzzam a seggeteket a szarból” című osztás után kapásból lefejeznek, úgy borul az egész megszokott röppálya, hogy még, és szinte látjuk magunk előtt a rendező arcát a kamera mögött vigyorogva: „néző, néző, te szopni jársz ide!”  

És az intro csak a kezdet, a megbolygatott, konvencionálistól végletekig elrugaszkodott történetmesélés az uccsó percig kitart, hozott anyagból ilyen jó egyveleget rég látott az ember fiaborja. Na azért kötelező jelleggel negatívum is csurran az álldobálás közé, sajnos kiütköznek az abszolút létminimumra koordinált költségvetésből eredő hibák: néhány akciójelenet gyakorlatilag követhetetlen, de ezekhez Peter Jackson és a bazi nagy blockbusterek óta már passzol a szemünk (jajj de rossz vagyok). Gulagerék nem akartak forradalmian új dolgot mutatni, első kanyarban beelőzik az „ezt már ezerszer láttam” jellegű kritikákat, és utána meg csak szlopáltatják velünk a benzingőzt, valahogy így csinálhatják a legnagyobbak is. A film amúgy a hardrocker sundtrackkel karöltve abszolút b-kult csemege, a polcokon ki kell még hagyni pár helyet az Evil Dead és a Feast között, de kitudja idővel mit villant ez a stáb, kivételesen még a meglebegtetett folytatások hírére is bátran bólogattunk. 10/8

Vegas Needs A New King

They have the looks...that kill

 

Amikor Uwe Boll megszületett, a homlokába égettek egy jelet, ami feljogosítja, hogy a játékpiac kiemelkedő termékeit a saját elképzelései szerint szisztematikusan tönkrevágja, magyarul adaptálja. Német barátunk azonban csak most kezd igazán belelendülni, úgyhogy nem feltétlen miatta cipelik a „játékfilmek” a maguk súlyos keresztjét, úgy Istenesen a Street Fighter meg a Mortal Kombat 2. alkotói túrták szét a homokozót. Amióta Johnny Cage arcát öt perc után szétkapták, én nem szívesen ülök le egy-egy ilyen múvi elé, a Dead or Alive meg főleg a csilivili színes béna előzetes után csoda, hogy lejátszhatott egy meccset az agyammal, és egy leamortizálós nap után még nyerhetett is.

Magával a játékkal még nem volt szerencsém találkozni, de ha a Jézuska is úgy akarja, akkor hamarosan megismerhetem a leginkább attraktívnak nevezhető szereplőket, akikre a Mortal Kombat hőseinek világmegváltó ambíciója helyett most egy teli páncélszekrény cash vár. De emellett még személyes indíttatásaik is vannak ám: a csini kínai csaj a Sin Cityből most eltűnt bátyját akarja felhajtani, Earl felesége bebizonyítani, hogy igazi harcos, alegjobbcsaj Holly Valance mestertolvajként jól le akarja húzni Eric Roberts összes pénzét, utóbbi meg valami nagyon gonosz dolgot forral a kiműveltnek nem éppen nevezhető fejecskéjében (persze mondanom sem kell, hogy  komoly kihívásokba ütközik…már akkor, amikor okosan kell nézni, de mindegy).

 

Szó sincs arról, hogy alapból egy csomag liberoval akartam volna emelni életszínvonalamat a film szépen csordogáló percei alatt, de azért egész jókat röhögtem Jaime Pressly apjának marhaságain, meg az egész lightos, lötyögős feeling bejött, hogy a srácok magukért küzdenek, nem a nagy Shang Tsungot kell elfekenekelni, de aztán Eric Roberts világuralomra tört, és én nem igazán tudtam neki ezt megbocsátani. A film hirtelen komolykodni próbál, és ez árt az addig sem túl precízen felépített imidzsének. Hibapont jár még a karakterek miatt is, egyrészt páran csak úgy eltűnnek a susnyásban, és később szó sem esik róla, hogy vajon merre bóklásznak, másrészt néhány main figura egyáltalán nem illik a képbe, pl. ki szimpatizálna azzal a mádörfákörrel, aki Holly Valancet döngeti?!?! Ehhh…occsó Johnny Cage utánzat, pedig már ő is durván gázos volt.

Ez már alapból egy hülye film, de két vizsga között pont belefér, mondjuk egy bazi nagy szenyát majszolva, sört szopogatva és utána egy fél délutánt átszelő szunyálást bedobva. Nem árt kikapcsolni párszor az agyat, és Corey Juen a Transporter után újra erre buzdít minket. Fejben dobjatok össze két Baywatch részt, plusz ötvözzétek egy kis bunyóval, és ennyi a Dead or Alive. Se több, se kevesebb. 10/5

Slither

mond valakinek bármit is a troma films név? ha nem, akkor addig örülj, még van rá egy kis esély, hogy valami véletlen folytán a tárasdalom hasznos tagja legyél, de ha most kapásból kábé egytucat filmcímet tudsz felöklendezni a dvd-gyűjteményedből, akkor azér már nem olyan biztos. a troma films egy '70-es években alapított filmcég, mely olyan örökzöldeknek köszönhetően, mint a redneck zombies, a surf nazis must die vagy elsősorban a toxic avenger-filmek, a második vonal ikonikus brandjévé nőtte ki magát és mára szinonímájá vált az olyan szaftos fogalmaknak, mint az exploitation, gore, trash meg a többi jóság. a troma-zászlaj alatt többek közt olyan elvetemült arcok bontogatták szárnyaikat és a nézők tűréshatárát, mint a south parkos srácok vagy sam jackson, szal van miért leborulni az alapítóatyák előtt. james gunn kománk szintén troma-nevelés (lloyd kaufmannal, az egyik alapítóval még könyvet is írt a troma-fílinről all i need to know about filmmaking i learned from the toxic avenger címmel, amit később meg is filmesítették), még a '90-es évek elején/közepén ilyen tromeo and juliet-szintű állatságokkal terhelte le a videótékák legalsó polcait, aztán átbútorozott hollywoodba, inkább kisebb (ő volt a scooby doo-filmek forgatókönyvírója), mint nagyobb sikerrel (de ő követte el a holtak hajnala remake szkriptjét is), hogy most back to the roots-címszóval fejet hajtson és egyúttal hülyét is csináljon az oldschool b-múvik minden ordas faszságából.

a slither sztorijával nem érdemes sokat pöcsölni, gunn sem tette, legyen elég annyi, hogy az inváziós-testrablós vonalon nyomulunk, és minden klisé stimmel, pont ahogy a faculty-ban kevin williamson anno kinyilatkozta: ezúttal ocsadék meztelen csiga-paraziták rohanják le a tökátlagos kisvárost, és a jócsaj meg a rendőrfönök csak úgy tudják őket lezúzni a gecibe, ha elpusztítják a gazdatestet, ahonnan az egész kiindult. ismerős, e? a b-filmes referenciák itt még nem érnek véget, ha már hommage, akkor gunn alaposan belenyúlt a tutiba, a slither csakúgy hemzseg a műfaj alapvetéseire mutató linkektől: a kisváros egyik üzletét például r.j. macready apánkról nevezték el, a középsulit meg a tremors egyik karakteréről, ja és az egyik szereplő toxic avengert néz a tévében, amikor kopognak, csak hogy tromáék is megkapják, ami jár. asszem ennyiből is simán lejön, hogy gunn kománk oda-vissza kívűlről vágja a trasht, elvégre ő maga is egy noname trashfilmes, aki szemeteken nőtt fel és mindig is szemeteket csinált. ezzel kábé el is érkeztünk a pluszjelek után a slither ordas hendikepjéhez, ergo hogy gunn még négy-öt feles után sem egy peter jackson, de még csak nem is egy sam raimi, akinél gore és humor flottul illeszkedik, akinél a cselekmény mindvégig pörög és akinél egy trashmúviból azonnali gesamtkunstwerk lesz. szal új braindead helyett még egy eight legged freaks-t kapunk az arcunkba (tudjátok emmerich és devlin low budget agymenése benganagy vegyifertőzött pókokkal), dicséretes önreflexióval, de döcögős cselekménnyel, béna karakterekkel (kivéve mcready polgármestert és grant grantet :D), fokozatosan laposodó poénokkal, ráadásul ezúttal nincs itt sem scarlett, sem kari wuhrer, sem az ő melleik, ez helyből két pont mínusz. egy agyhalott péntek estén azér próbáljátok be, de a hardrokker trailer után durvább vadulásokat vártam: sima trashmúvi néhány hugyoztatós benyögéssel. 10/6p

Snakes on a Plane

Az internet sokmindenre alkalmas, nem utolsó sorban olcsón hírverést lehet csapni bármiféle szemétre való horror körül. A Snakes on a Plane jó eséllyel szépen eltűnt volna a halomra gyártott hollywoodi szarok közt, ha a neten nem gerjesztenek belőle eseményt. A butaságot a címében is büszkén vállaló produkció így előlépett igazi upcoming csemegévé, amit csak fokozott a hír, hogy az alkotók visszamentek és forgattak bele mégtöbb vért, csöcsöt és a főszereplő Samuel L. Jackson is elszavalhatta a szállóigévé vált „I have had it with these motherfucking snakes on this motherfucking plane!” szöveget. Aztán beérkezett az amcsi mozikba a műremek, ami a webes cirkusz segítségével sem rengette meg a kasszákat, viszont valamilyen csoda folytán a kritikusok úgy körbenyalták, mintha nem egy ugyanolyan marhasággal lett volna dolguk, mint amit máskor zsigerből a földbe döngölnek.

David R. Ellis múltja a horror műfajjal alapból ad okot némi aggódásra: már a Végső állomás 2. is keményen b-watchba hajlott, sokak szerint szórakoztatóan, saját meglátásom szerint viszont szimplán elcseszetten. A pasas sajnos azóta sem kapott tehetséginjekciót, így nagyjából ugyanazt kapjuk, mint az említett film esetében. Amikor akció van, akkor nincsenek problémák, sőt a kígyók támadásba lendülésekor még azt is rá lehet fogni a filmjére, hogy élvezetes, ami viszont két harapás között történik az még a Boa Vs. Pythonban is a kivágott jelenetek között érdemelne helyet. A SoaP tipikusan az a film, amiben, ha épp nem nyírnak ki senkit, akkor a percek óráknak tűnnek. Az ehhez kellő üresjáratokból meg aztán nem szenvedünk hiányt, többek közt annak a dögunalmas mellékszálnak köszönhetően, melyben ketten a kigyómérgek ellenszerei után futkosnak. El lehet dönteni, hogy a szűkös költségvetés vagy az ötletek hiánya miatt nem a repülőn játszódó vérbő történésekkel töltötték ki a játékidőt. Azzal a bizonyos újraforgatással feltehetőleg erre próbáltak kísérletet tenni.

A durvábbra hangolás azon nem segített, hogy a szereplők annyira haloványak, hogy az arcukat se lehet megjegyezni és olyan barom, nem ritkán nyálas dumákat löknek, hogy direkte irritáló, ha beszédre nyíl a szájuk. A humorosnak szánt néger mellékszereplőtől kezdve a hullajelölt szemétládán át a hősies légikísérőig mindenki egy bazi kígyó emésztőrendszerének a mélyére való, így rövid úton átpártoltam a csúszó-mászók oldalára. Az a filmen egy cseppet sem javít, hogy Samuel L. Jackson is ott nyomul benne, sőt inkább ront. A motherfucker régóta benne van abban a klubban, akik pénzért akármilyen szarhoz hajlandóak a nevüket adni. A színész valószínűleg most is úgy gondolta, hogy jó móka lesz elvállalni ezt a nudli szerepet, hisz játszania se kell, mégis zsírosan megfizetik. Legalább néhány emlékezetesebb dumát irathatott volna magának és talán nem lett volna ekkora az égés.

A SoaP-ot a dicsérői általában úgy jellemzik, hogy annyira rossz, hogy már jó. Érdemes ezt a jellemzést ízlelgetni mielőtt bárki befizetne rá. Ne feledjük, az, hogy a gagyiság nem egy becsúszott tényező, hanem alkotói koncepció, nem változtat a végeredményen, legfeljebb a film felé irányuló elvárásokon. A röhögnivalóan gyenge filmekből egyébként is túlkínálat van, nincs semmi öröm abban, hogy érkezett egy újabb, csak éppen nagyobb felhajtással. Akárhogy keverték a marketingesek a lapokat, az erős internetes hype mögött egy nem túl izgalmas és mégkevésbé vicces filmet találni, aminek a reklámkampányába több találékonyság szorult, mint magába az eladni kívánt termékbe. 10/4

See No Evil

Mindenkinek megspórolok egy bekezdésnyi időt azzal, hogy a tini horrorok minőségromlásáról begyakorolt monológomat most kihagyom, úgyis tudjátok milyen szarokat gyártanak manapság ebben a műfajban. Meglepő módon a See no evil előzetesén nem aludtam be kapásból, sőt az uccsó jelenetre ilyen üstdob szimfónia effektként felkaptam a fejem, és hevesen törzsölgettem gonosz vigyorral a mancsaimat összefele: ez biza jó lesz. Balga ember homokra épít várat, és nálam is csak valami pillanatnyi elmebaj okozhatta, hogy egy trailer uccsó két másodperce után máris plátói érzéseket tápláltam egy csökevényes horror flick irányába. Nem kell ide Stan és Kyle, hogy leosszák a végső tanulságot, én is megmondom: ez a film baaad.

Biztos én is hibáztam, amikor kapásból két méter fölé pöccintettem a lécet, de valami hatodik érzék is azt sugallja, hogy nem csak ez volt a gáz. A See no evil legnagyobb hibája, hogy nem elégszik meg saját valójával – ami egy közönséges gore menet – megpróbálnak a Hetedik (újaknak Fűrész) mintájára némi fazont szabni, indítékot adni a gyilkosnak a mészárlásra, de olyan hiteltelen az egész, hogy sokkal jobban jártak volna, ha csak simán a hentes kezébe nyomják a fejszét. És még. A kamerát valszeg valami idült alkoholistának verették oda, úgy rezignál a kép mindenfele, a szereplők olyan sematikusak, hogy bármely szappanoperában bátran döngethetnék a mellüket, és ugyan a trailer által beígért kreatív gyilokokban is gyér a kínálat, de öt perccel a lezárás előtt mégis azt mondtam volna, hogy ez bőven elég egy jó slasherhez. Aztán ezen a ponton olyan szinten sikerült elrúgni a pöttyöst, amilyet még Roberto Carlos sem látott, a gusztustalanságnak is van határa, de a See no evil által kiváltott hányinger még öt liter tablettás bornak is a becsületére válna. Üres szemgödrökre való zoomolgatás valóban nagyon hatásos, ha kicsit lejjebb ránéztek a Black Christmal plakátra, na az ehhez képest eléggé diétás piskóta, valszeg a cenzor szemét is kiszerkesztették valamikor félidőben.

Szal nem is lett volna ez annyira rossz, ha valaki szól a pajtiknak, hogy az R korhatár besorolás nem feltétlenül azt jelenti, hogy valami művészfilmes módjára most kamerák előtt is kiélhetik az összes beteges perverziójukat, úgy tűnik eléggé átértékelődik a szórakoz(tat)ás fogalma mára, ezekután érdekel, hogy mi a következő szint. Ja még valami, a címszereplő Kane (lassan már egyáltalán nem meglepő módon) egy pankrátor, aki új bevételi forrás után kacsintgat, de szerintem felesleges görcsölni, ez a sport még jó pár évig nem izzad ki egy olyan cool arcot, mint The Rock. Ő büntet, mindig és mindenhol, ez a film viszont nem. 10/3

The Arrival

[minimális spoiler-veszély] a legmeglepőbb ezzel a filmmel kapcsolatban igazából nem is az hogy szar, hanem hogy milyen masszív kis kultja alakult ki az évek során, tulképp a nullából. direkt körbenéztem a user commentek környékén imdb-n, és folyamatosan ilyenekkel dobálóznak hogy the best alien movie I've ever seen, meg hogy a '90-es évek legelgondolkoztatóbb sci-fije meg hasonló okosságok - szal most vagy bennem van a hiba, vagy esetleg a hajlított lábú ocsadék űrlények keze van ebben is. csak mer alapjáraton engem az ilyen conspiracy theory-filmekkel jó vastagon kenyérre lehet kenni, ha még a nasa-t is beveszik a buliba, akkor meg pláne - plusz ha még charlie sheen is ott osztja benne, akkor az már technikai k.o. az első menetben, nincs mese. nade alapjáraton.

az író-rendező david n. twohy-ról két dolgot érdemes tudni: az egyik, hogy kiköpött jeff goldblum, a másik pedig hogy nála jobban senki nem ért ahhoz, hogy hogyan kell egy világbajnok alapszitut helyből a másodosztályba száműzni. csak néhány példa: íróként olyan kolosszális hasasok fűződnek a nevéhez, mint a waterworld vagy a g.i. jane, rendezőként meg olyan low-budget nb2-es kacatok, mint a pitch black vagy a below. ebbe a sorba tökéletesen passzol az arrival is, mellyel a '90-es évek közepe tájékán kitörő x-akták-fevert akarta volna meglovagolni, csak túl béna volt hozzá. az arrival kőkeményen b-film, ráadásul az a fajta, aminek a baromságait lehetetlen élvezni. pedig első fél óra rendben van nagyon is, fojtogatóan paranoiás hangulat, megfejelve 40 fokkal árnyékban meg a mániákus charlie sheen-nel, de aztán ahogy az egészet előadják meg ahova kifut a sztori, hát nemtom - vége felé már elég nehéz volt nem kínosan fészkelődni a fotelben. twohy túl komolyan veszi magát, b-filmnél ez meg kifejezett hátrány (kábé minden filmje ezér szar amúgy), meg tízpercenként minimum két olyan ótvar retro klisét vállal be faarccal, hogy már én kértem elnézést (feka kiskölök egy pont mínusz, meg az ilyen kőgagyi baromságok, mint a néma csúnyánnéző fogdmegek vagy az olyan lejárt szavatosságú thriller-sablonok, mint az utcai felvonulás, amiben el tudsz vegyülni, hajnali 3kor). az alienekről meg inkább ne is beszéljünk, nemtom honnan jött ez a visszafelé hajlított láb, de gáz, nem is kicsit. egy 10/5p-t azér nyomok rá, mert az opening scene-t azt nagyon telibe kapták, valami brutálisan jó (nem lövöm le a poént), meg mert charlie az mégiscsak charlie, még ha itt keményen érződik is rajta az évek során felszippantott konténernyi kokó meg a konstans elvonók hatása. de azt akkor is magyarázza már el valaki, hogy miért csapnak ekkora hype-ot egy ilyen film körül, de most komolyan. a '90-es évek legelgondolkodtatóbb sci-fije? muahh.

Yooooo Joe!!!

 

G.I Joe-t mindenki vágja tutter: csorgattuk a nyálunkat a rajzfilmsorozatra, zúztunk a homokozóban az akciófigurákkal…mennyi kaland, csupa izgalom…persze, persze. És akkor beüt a szituból kipréselt egészestés film, ami az összes gyermekkori emléket hazavágja! Izomdurva akció, sci-fi, horror, komplex történet ahhhh totál kész az egész!

Sikerült igazán mélyre ásni a kommandós vs. kobra témában, megtudjuk, hogy a kígyós szervezet már évezredekkel ezelőtt osztotta az észt, és uralkodott a földön egészen addig, amíg az evolúciós ranglétra alján kuncsorgó ember szép lassan el nem kezdett mászni felfele és elnyomni a csúszmászókat. A kobrák ezen a ponton kezdték el cipelni az orális örömszerzés súlyos keresztjét (magyarul: szoptak), úgyhogy ezt a  traumát akarják eszközölni úgy, hogy jól átveszik majd a világ feletti hatalmat. És nem is akárhogy! Itt jön be a sci-fi jelleg: óriás gombák lövellnének az űrbe spórákat, ahol azok megérve szétszórodnának a földön, és Gaia összes istápoltja faszájosan bezombizna, és mindenki egyenlő lenne (politikai áthallás?! Hmhmhm…). A horror jelleg meg onnét ered, hogy az általam úgynevezett őskobrák már helyből is igencsak csúnyácskák, az a sok ótvar dög amit itt felvonultatnak még Paul Verhoevennek is becsületére válna (tudjátok a csillagközi inváziós pacák). Ez még csak az alapkoncepció. Árulás, testvéri becsület, jellemfejlődés, miiiiinden van ami kell, tényleg nagyon durván összetett a forgatókönyv, én ilyet animációs film terén nem is nagyon láttam (animet nem ér mondani).

Nem kis esély van rá, hogy az eredeti sorozat csalódást okozna, ha nagy mafla fejjel kihúznánk a sufniból a VHS kazin felvett részeket, de ez az új ( új…20 éves a film is lassan) durván tovább viszi a történteket, amellett hogy előrángatja az agyféltekék között bliccelő szép emlékeket. Szal akinek volt gyerekkora az nézze meg bátran. Akinek meg nem volt és csak úgy lett bele a világba, az meg mutáns. 10/8

The Wraith

"semmi nem állít meg valamit, amit nem lehet megállítani"

- a bölcs loomis sheriff

egy élelmiszeripari egységbe tett látogatásom során akadtam rá erre a már-már feledésbe merült gyöngyszemre egy méretes dévédé-halom legmélyén, valahol a kakaócsiga és a tasak müzli között kalandozva félúton. mike marvin idestova 20 éve tette le az asztalra ezt az örökzöldet, ugyanabban az évben, amikor robert harmon is kijött a maga országúti klasszikusával, remélem tudjátok miről van szó. ha nem, akkor erről. király év volt az a 86, na. azóta marvin és harmon már nincsenek sehol, ez a két mozi azonban bőven kiállta az idő próbáját, a száguldó bosszú (mert hogy többek közt ilyen címen is ismeretes mifelénk) frissessége még évtizedek távlatából is szinte átszakítja a dvd-borítót, és ha jók lesztek, nemsokára itt a blogon nekiesünk majd az országút fantomjának is. de most előbb még vissza a száguldó bosszúhoz, meg az átszakított dvd-borítóhoz:

ő egy fantom. egy kísértet. egy gonosz erő szabadult rá a világra, ami elvette az életét. amit egy földönkívüli erő adott vissza. ám azonkívül, hogy egy alakmás formájában visszatért, küldetése is van. vár rá egy asszony szerelme, az igazság helyretétele, a pusztító banda elleni vendetta. különös végzete, hogy meg kell találnia nemcsak saját múltját, hanem jövőjét is, jellempróbáló feladat elé állítja. [...]

a száguldó bosszú az a típusú film, amire konkrétan nem emlékszik senki, de hogy egyszer az életben láttad, vagy hogy rémlik belőle valami, vagy hogy a szomszéd srác harmadunokatestvérének az osztályában meg volt valamelyik gyerek bátyjának, az biztos. tessék csak jó mélyre ásni az elfojtott gyerekkori izékkel, baywatch-csal, power rangers-szel és egyéb nyalánkságokkal kikövezett tudatalattiba, ott lesz az a turbo interceptor (ugyanmár, ki az a K.I.T.T.?!). a száguldó bosszú a '80-as évek esszenciális kultfilmje, maga a megtestesült B-FILM, roger corman csak szeretett volna ilyet csinálni. arizona kietlen, dögmeleg, sivatagos országútjain csak úgy pulzál a nagybetűs feeling: billy idol rebell yell-re két sáv széles, tunningolt, benzinzabáló chevik, pontik és chrsylerek dübörögnek, a mekdrive közvetlen elődjében bögyös görkoris csajok szolgálják fel neked a hamburgert sült krumplival meg kólával, a strandon ugyanezek a lyányok féltenyernyi fürdőruciban fetrengenek, a pelyhedző állú charlie sheen meg turbo-napszemcsiben (tudjátok, aminek egy lencséje van akkora, hogy a fél búrádat eltakarja) és kigombolt inggel osztja az igazságot és sherilyn fenn-t (a twin peaks bájos audrey-ját, nyamm). a történetről csak annyit, hogy láthatóan kurvára nem érdekelt senkit a forgatás során: a fentebb vázolt többrétegű cselekményszövés és mélylélektani összefüggések néhány faszagányos autós üldözésben és egy távolba révedő "bátyóóó" kiáltásban már ki is merülnek, az érinthetetlen csajról már kábé a második szia után lekerül a feszülős fürdőruci, a jellempróbáló feladatok elvégzése után pedig charlie fogja a csajt, felpakolja a sárga-piros mocira, aztán csá. lehetetlen ezt a mozit nem csipázni :] adjon már valaki ennek a mike marvin-nak pár tízmillát, hogy forgasson valamit, mindegy mit: ez a fickó még a vasból is simán kihozta volna az évtized b-filmjét! 10/nagyonsok, nincs mese.

Kickboxer

They Live!

John Carpenter az igazi tuti B-filmes arc, a Halloween, The Thing, meg Snake Plissken szöktetései mellett is igazi gyöngyszemeket dob ki az agya, gyakran az „olyan szar, hogy már jó” kategóriában. A They live című flick (magyar fordításban persze: Elpusztíthatlanok..bázzze) a 80-as évek végére kalauzol minket, amikor divat volt a nyakhaj és még nem volt alapvető társadalmi elvárás a kigyúrt felsőtest. Az utóbbinak hála az első órában szinte megállás nélkül bámulhatjuk hősünk csudijó alakját, megformálója az ex-szuperpankrátor Roddy Piper. Arcán az érzelem ritka, mint a dalai láma, és gyakorlatilag nem is történik semmi. Ha az ember valahogy elviseli egy órán keresztül az eseménytelenséget és Carpenter legendásan szar szintetizátor zenéjét, akkor az uccsó kátharmadban meglepően faszagányos dolgokat basz arcába az ellenáramlat.

Az alapsztori az elvárásoknak megfelelően csak egy csernobili hangyapöcsnyit idiótaság: hősünk átmeneti munkahelyén talál egy trendi napszemüveget, amin keresztül (hoppá) látja, hogy földünket ellepték a gonosz éjlienek, és emberkülsőben mászkálva óhajtják átvenni az emberiség feletti hatalmat. Elhangzik a filmtörténet egyik legtanúlságosabb mondata: „Tesó! Az élet egy ribanc, és veled nem kúr!!!” – és kezdetét veszi a zúzás. A lezárás valami eszméletlenül kibaszott jó, akárcsak az egész uccsó harmad…kár, hogy az első órát a fogyasztótársadalom zombi voltának cseppet sem árnyalt bemutatása teszi ki. Minden hülyesége ellenére a film cool, és szerethető…hála Carpenternek. 10/7

The Cave

Minap Uwe Boll könnyeivel küszködve kifakadt, hogy az őt érő támadásokat csupán a gonosz kritikusok szítják,és divat őt fikázni. Ejnye a német rendezőzseni a látközpontok ostromát követően a lelkünket is megtámadja – a divat szóra gondolom sokan felkapták a fejüket, a nonkomformisták zokogva vonultak el a szobájuk sarkába életük céltalanná válását követően. Íme a gyógymód: „Hogy ne legyünk trendik, és mégis szarokat nézhessünk” válogatás mai büszke nyertese: The Cave.

Nem is hinné az ember, de van. Van története a filmnek, sőt nyomokban még áltudományos zagyválás is. Egy rakat „hülye vagyok” feliratú pólós arc lecsusszan egy barlangba, ahol mindenféle huncut dolgot művelnek: kutatnak, szárnyas csontvázszerű izéket gyújtanak fel, mínusz ezer fokban topban meg izompólókban mászkálnak stb. Egy gyanútlan pillanatban még a legendás Psycho zenéjét is sikerül előkaparni, amihez azért már tényleg pofa kell. Az írókat dicsérendő a megszámlálhatatlan mennyiségű klisé közötti üresjáratokat sikerült még nagyobb mennyiségű baromsággal kitölteni.

Szerintem az 1999-es év végén tényleg bediliztek a számítógépek, leállás helyett azonban az arra járkáló gyanútlan Uwe Bollt leklónozták millió darabban, és viccből szétengedték őket Hollywood hadszínterén. A különbség csak annyi, hogy ezt a klónt Bruce Huntnak hívják. 10/3

I'm under the bed

elsőre talán kicsit hülyén hangzik, hogy egy önálló életre kelt kéz emberek tucatjait gyilkolja le egy feltűnően haddonfield-re emlékeztető amerikai kisvárosban, de ha egy kicsit jobban megnézzük.. még akkor is ugyanekkora faszságról van szó. rodman flender horrorvígjátéka tipikusan az a film, amit nem anyuval közösen fogsz majd megnézni (hacsak az átlagosnál nem bevállalósabb a mutter), meg amit a jóérzésű emberek messzire szoktak kerülni, hádde mi nem vagyunk azok, meg különben is: ki hagyna már veszni egy ilyen gyöngyszemet a sok b-kacat között?!

flender éveken keresztül a tévének rendezett ratyibbnál ratyibb dawson meg party of five-epizódokat, és láthatóan igencsak besokallt katie holmes idióta félmosolyától: első egészestés mozija, az idle hands egy slasherbe oltott kőkemény paródia (mifelénk kéz őrület! amúgy), melyben kíméletlendül beszólnak az ilyesfajta tiniszarokat tátott szájjal habzsoló ifjúságnak, majd utána még jól le is gyakják őket egy lapáttal, funérlemezzel, propellerrel, ami kéznél van. persze készült már paródia a témában (scream), sőt a paródiát is parodizálták már (scary movie), ami mégis az idle hands-et hozza ki győztesen, az nem más, mint hogy mind közül ez a legnagyobb állaccság. ugyan melyik filmben volt olyan, hogy egy süti guillotine-nal levágod a saját kezed, majd bevágod a mikróba, de megszökik és kihegyezi a körmeit, hogy kinyírja a csajodat, közben meg egy druida papnő is üldöz egy ősi átok miatt? naugye. és akkor még a popkult utalásokról nem is beszéltem (a háttérben romero zombitrilógiája megy a tévében pl), az angyalarcú jessica alba-ról meg pláne - ő 18 volt amikor ezt a filmet forgatták, de már akkor is eléggé meg hát.

egyébként ha nagyon akarjuk, akkor a hülyeség konstans adagolása meg jessica feneke mellett egyéb cifraságokat is kihámozhatunk a filmből, mint pl a columbine-i mészárlás áthallásait (a bemutatót ti. annak idején az iskolai vérengzések miatt el kellett halasztani), és tény hogy nem véletlenül hallgat a filmben minden agyament junkie hörgős kis death metalt, de ezt a részét a dolgoknak azér mégse erőltessük annyira. a lényeg inkább vmi olyasmi hogy az idle hands egy vaskos és ínycsiklandozóan beteg horrorvígjáték, ami nemcsak a tinifilmek és a slasherek bejáratott kliséit vadássza le, hanem alaposan odamond a tv előtt senyvedő pöfékelő mtv-generációnak is. sikoly? ugyanmár. az idle hands már-már hullajó kitesója kategória, pazar móka egy beflesselős péntek estére, csak a muttert hagyd otthon. 10/8p simán.