American Gangster

Frank Lucas a hetvenes években viselte az "Amerika legveszélyesebb embere" címet, amit az a detektív akasztott rá, aki végül elkapta. Persze először senki sem hitt neki. Ugyan hogyan is nyomhatná le szervezettségben és hatalomban a mindenható olasz maffiát egy szegény családból származó afro-amerikai gettóbáró? Pontosan úgy, ahogy a róla készült film emelkedik ki a többi gengszterfilm közül: ésszel, fegyelmezettséggel és némi szerencsével.

Ridley Scott új rendezése nyögvenyelős kezdeti fázison esett át, sokáig toporgott a sárgánál, Denzel Washington egy alkalommal ott is hagyta a projektet, de végül mégiscsak sikerült elindítani a dolgot: a végeredmény az idei év egyik stabil résztvevője a díjkiosztókon - legjobb dráma, főszereplő és rendező kategóriában már Golden Globe várományos. Az igaz történet alapja egy New York Magazine cikk, ami elolvasható itt: The Return of Superfly.

Akét és fél órás eposz klasszikus gengsztertörténet is meg nem is. Láthatjuk a szokásos felemelkedés-aranykor-bukás ívet, de az így is terjedelmes hosszúságú film nem mászik vissza a könnyes gyerekkorba, rögtön a hatalomra kerüléssel kezdi Lucas (Denzel Washington) történetét. Vele párhuzamosan követhetjük Richie Roberts (Russell Crowe) detektív zűrös magánéletét és még zűrösebb nyomozását. A film szerény hangvétele ellenére igen nagy ívű - nem csak a főszereplők útját meséli el, de a világét is, amiben éltek.

Összetett film ez, több szinten működő, párhuzamokkal telezsúfolt alkotás, bár bevallom az első órában felszínesnek ítélt dolgok csak a végére kerültek a helyükre. Ott van ugye rögtön Russell Crowe karaktere, a családját elhanyagoló becsületes rendőr - jól bejáratott klisé. Denzel Washington fekete keresztapája a semmiből jön, megcsinálja a szerencséjét, szépségkirálynőt (Lymari Nadal) vesz feleségül majd végül elkapják - ez sem ordít az eredetiségtől. Mégis, a két ember útja értelmet nyer, amikor szembesülnek önnön hibáikkal és megteszik, amire kevesen lennének képesek: felelősséget vállalnak a tetteikért. Nem jutnak mennybe, nem kapnak feloldozást, csak a néző tiszteletét. Crowe és Washington a történet valódi, ma is élő szereplőinek tanulmányozásával csiszolták alakításukat - egyszerű, hiteles emberek bőrében uralják a vásznat. A két nagyágyú mellé méltó mellékszereplő gárdát kapunk, feltűnik Chiwetel Ejiofor, Cuba Goodin, Jr., Carla Gugino, Josh Brolin, Idris Elba és még sokan mások.

Az American Gangster nem csak egy megtörtént sztori, de kőkemény társadalombírálat is - a háttérben folyik a vietnámi háború, az utcákat felfalja a drog, a rendszer kerekei pedig visszafelé forognak. Lehet keresni a modern vonatkozást, nincs nagyon bújtatva, egy kezdettől fogva bukásra ítélt amerikai megszállás táplálja a világ bajait és a gyógyulás csak a kivonulás után indul meg.
A film egyik legerőteljesebb csendes pillanata, amikor két utcai bűnöző fejcsóválva "rohadt gazembernek" titulálja a politikusokat és a rendőröket. Addigra már mi is látjuk és értjük, a kommentben nincs semmi burkolt visszásság, vagy poén, egyszerűen csak fájdalmasan jogos.

Akinek tetszett a Zodiac, az értékelni fogja a gyönyörű képekben bemutatott hetvenes éveket és a történethűséget, a Scarface rajongóknak is lesznek brutális jelenetek. Az év egyik legjobbja, méltó esélyese a díjaknak. Nem egy laza film, rá kell készülni, de nem szabad kihagyni. trailer / HD

Sicko

Michael Morre-ról mindig is szokás volt elmondani, hogy mennyire egynézőpontú és elfogult módon készíti filmjeit, meg hogy a hollywoodi filmgyártás pártkatonája, illetve még radikálisan tehetségtelen is, és stb., lehetne még bőven folytatni a sort (hogy a Team America méretes dákón vágását ne is említsük) addig, amíg ínhüvely-gyulladást nem kapok, a lényeg azonban mégis az, hogy ezernyi átok és kritika éri a vastag csontozatú dokumentumfilmest nagyjából már pályára lépése óta egészen az ingyen hamburgeresőig, azaz a meghatározatlan szebb napok eljöveteléig.

Bár a szúrós szemű kritikusok szerint az ilyen alkotások legfőbb (művészi) értéke az objektív viszonyulásban rejlik az adott tárgyhoz, azaz a "rendező" dolga a témaválasztás után kábé annyi, hogy lerakja a kameráját egy fix helyre, aztán lesz, ami lesz. Persze ez így nem teljesen igaz, és végtelenül leegyszerűsített is, de nagyjából tényleg pont ettől tér el alkotói módszerében Moore, és pont ezért szokták verbálisan kénköves pallossal extra szadista módon úgy elpicsázni méretes altestét, hogy utána szegény direktor két hétig rohangálhat a legjobb testápolók után. Mert ő tényleg erőteljesen befolyásolja a dolgokat, de nála a bemutatás és ábrázolás csak másodlagos szerepet kap a hatás- és figyelemfelkeltés mögött. Neki nem elsősorban az a célja, hogy megmutassa, mi történt, hanem az, hogy ráébressze Amerika (illetve a világ) népét arra, hogy nem minden teljesen úgy történik és úgy jó, ahogy azt a felsőbb rétegek (legyen az a politika vagy a sajtó) az arcukba lapátolják.

Ezen az irányvonalon halad a Sicko estében is, de most szerencsére nem a Fahrenheit élvezhetetlen acsarkodásával, hanem inkább a Kóla, puska, sült krumpli sokkal kellemesebb stílusához és hangneméhez visszakanyarodva. Hozzá kell tenni, hogy az előzőekkel együtt a Sicko sem mentes a moralizálástól és a hosszú papolásoktól sem, ugyanakkor mégis áthatja az a fajta irónia és kritikus szemléletmód, ami a duci rendező kézjegyének számít. Az amerikai (és a talán nálunk is bevezetésre kerülő) egészségügy és biztosítási rendszer megdöbbentő bemutatása már eleve olyan kérdéskör, ami az érdeklődő nézőt lazán a székbe préseli, emellett a figyelmet a megnyerő stílus, a szemétkedő megközelítés, és az élvezetes zenék is lekötik. A film végig megdöbbentő eseteket vonultat fel és állítja kontrasztba a nyugat-európai vagy kanadai mintákkal, emellett megpróbálkozik a profittermelő világ embertelenségének bemutatásával és a szokásos amerikai nézőpont kifigurázásával is.

A Sicko nagy érdeme, hogy Michael minden hiba okozóját most végre nem Bush-ban, hanem egy sokkal hosszasabb történelmi-politikai folyamatban látja, a komoly téma ellenére helyenként fanyar humorral árnyalja a dolgot, és még egy kis tanmesére is futja a végére. Ugyanakkor bár célját, az elgondolkodtatást, simán eléri, nem szabad elfelejteni, hogy még mindig nem lehet készpénznek venni mindent, amit egy igazi Moore-ra jellemző dokumentumfilmben látunk. Egyszóval bár a Sicko közel sem tökéletes film, mégis élvezhető és megfontolandó is egyben, akinek bejön az "Amerika legméretesebb rendezője" címre eséllyel pályázó figura eddigi munkája, vagy akit érdekel az egészségügyi ellátás mechanizmusa, annak ezt is érdemes lesz megnéznie. 10/7.

Speed Racer & Semi-Pro trailer

30 Days of Night

Barrow városa Alaszkában a kontinens legészakibb települése, évente kétszer egy teljes hónapra sötétségbe borul. A helyiek fogcsikorgatva viselik a dolgot, az ide érkező vámpírok viszont kikapcsolódás céljából választják a napsütés nélküli városkát - 30 napig falatozhatnak anélkül, hogy hajnalhasadtával vissza kellene takarodniuk az árnyékba.
Csak egy maroknyi túlélőnek, köztük a helyi seriffnek (Josh Hartnett) és feleségének (Melissa George) sikerül elbújnia a vérszívók hordája elől, de vajon kibírják-e 30 napig?

A Steve Niles képregénye alapján készült filmben a horror műfaj messiását vártam - az alapanyag ötletes, egyedi és lenyűgöző vizuális háttérrel rendelkezik, arról nem is beszélve, hogy régóta esedékes vérátömlesztéssel szolgált a vámpíros témának. Az adaptáció tisztességesre sikerült, élvezhető mozi, de sajna nem olyan korszakalkotó, mint lapozható előde.

A sztorit meg kellett nyírbálni, hogy beleférjen a másfél órába, ami szerintem hiba volt, ugyanis így tényleg csak a kezdetekkor feldobott szituációt viszi végig - vámpírcsorda a kisvárosban - a fináléra ráfért volna egy kis csavarás/kavarás. A legfőbb gond, hogy amíg egy könyvben, vagy képregényben belső monológgal vagy narrációval el lehet simítani a következetlenségeket, az ilyen eszközöket nélkülöző filmben szemet szúrhatnak (pl. amikor a sokadik napon feltűnik egy kislány - hogy élte túl eddig?). Kínos, mert ha valaki azzal jön, hogy  a 30DoN szar film, rengeteg logikátlansággal, akkor legfeljebb annyit tudok reagálni, hogy "jó az, lehetett volna roszabb is".

A karakterekkel nincs gond, Josh Hartnett jól hozza a seriffet, egy nyugis városka nyugis rendfenntartóját, akinek hirtelen nyakába szakad az Armageddon. Oldalbordája, Melissa George is rendben van, bár a képregényben sokkal tökösebb volt. A rosszfiúk közül kiemelkedik a pszichopata szerepekben már rutinos Ben Foster, a vámpírokhoz igazából csak karakteres arcokat kellett találni és egy jó maszkmestert, ami sikerült is.

A horror, jobban mondva gore részleg nem fogja kielégíteni a trancsírozásra áhítózókat - legalábbis az undorítóig eltúlzott belezések nincsenek, de egy vámpíroktól hemzsegő filmtől elvárható vérmennyiséget azért szétfröcskölnek.

A hangulat az, ami leginkább megmenti a filmet, azt sikerült eltalálni - hóvihar, fenevadak az éjszakában, rettegő és fogyatkozó túlélők, teljes reménytelenség. Lehet izgulni a szereplőkért, volt olyan drámai pillanat, amikor én is nagyot nyeltem - a sztori ismeretében az ilyesmi ritkaság.

Végeredményben azt mondanám, hogy a 30 Days of Night nem ér fel az  (irreális) elvárásokhoz, mégis az év egyik legjobb horrorja és bátran ajánlom mindenkinek, bár kíváncsi lennék olyan véleményekre is, amit nem befolyásolt a képregény ismerete..

30 Days of Night trailer

At The Mountains of Madness (2010)

El se hiszem! Persze, tudom, még hosszú éveket kell várni, és közben kitörhet a csirkeinfluenza vagy egy újabb világháború, de akkor is, Guillermo Del Toro Howard Philips Lovecraft-ot adaptál? Ebből valami biztosan olyan fog kisülni, hogy ki se merünk majd jönni a moziból, Guillermo Del Toro igényessége, zseniális érzéke a látványteremtéshez és a különleges atmoszférához eddigi filmjei alapján (pl.: Cronos, El Laberinto Del Fauno) azt hiszem, simán szavatolja, hogy most az egyszer valóban korszakos feldolgozás születik. Akit érdekel, Lovecraft írása elolvasható a neten magyarul (Az őrület hegyei), kommentben meg jöhetnének, kinek melyik a kedvenc Lovecraft-filmje és miért.

Hatchet

Ha az idei év "komoly" horrorfilmje a 28 weeks later volt, akkor az év horrorparódiája kétségkívül a Hatchet. Persze ezzel az első mondattal több probléma is felmerül, először is, hogy a Hatchet igazából 2006-os film (a Tribeca Film Festivalon debütált 2006 tavaszán, hogy aztán hosszú várakozás után 2007 őszén végre dvd-formátumban is megjelenjen), kényszerű megoldás tehát a filmet a 2007-es filmek közé sorolni, illetve igazából abban sem vagyok biztos, hogy a Hatchet paródia-e egyáltalán. Igaz, hogy a rendező kellő mennyiségű humorral és felhőtlen marhulással tette még élvezetesebbé filmjét, de ettől függetlenül nem biztos, hogy paródia; a horrorvígjáték talán megfelelőbb műfaji megjelölés volna, ha már valami ilyesmit akarunk a filmre ráaggatni.

Nem mintha ennek olyan túlságosan nagy jelentősége volna, csak mindenképpen szerettem volna tisztázni a Hatchet jellegét, a film ugyanis sokkal közelebb áll a paródiákhoz, mint azokhoz a horrorfilmekhez, amelyek komolyan veszik magukat - hiába hirdették a filmet úgy, mint Old School American Horror, mert ez a túlzott humorfaktor és lazaság szerintem kevésbé jellemző a mintaképül választott nyolcvanas évekbeli slasherekre, amelyek még igyekeztek azért magukat komolyan venni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a címke nem volna jogos, csak némiképp félrevezető. Ezt leszámítva a Hatchet természetesen lehengerlő módon teremti meg és idézi fel a régmúlt idők oldschool horrorainak ragyogását, nem beszélve arról, hogy a Hatchet esetében ez a fajta könnyed komolytalankodás valamiért még tökéletesen működik is. Horrofilmen régen szórakoztam ilyen jól, az alantas poénok, a sablonos szereplők és buta beszólásaik, a tipikus dramaturgiai fordulatok és a közhelyes narratív megoldások mind-mind üdítően lazák és szórakoztatóak, a Hatchet tehát direkt naivitása és bárgyúsága miatt is teljességgel szerethető film, egy különleges gyöngyszeme annak a lassan betetőző divathullámnak, amely a hetvenes-nyolcvanas évek exploitation, gore és trash filmjeit lovagolja meg (pl.: Cabin Fever, The Devils Rejects, Wrong Turn, Wolf Creek stb.)

A fiatal rendező Adam Green (látta valaki első filmjét, a Coffee & Donuts-ot?) tehát kiváló munkát végzett, és sikerült életet lehelnie egy olyan kihalófélben lévő szubzsánerbe, amiről nem gondoltam volna, hogy bármit is ki lehet még hozni belőle (főleg azok után, hogy megnéztem a 2000-es Cherry Falls-t). A Hatchet nem vállal többet, mint amit elbírna, és ezt nagyon jól teszi, nem más, mint egy tisztelgés a klasszikus régivágású slasherek előtt, de mentes mindenféle kínos posztmodern erőlködéstől, annak ellenére, hogy Green azért titokban belecsempészi saját reflexióit a filmbe, rögtön a nyitójelenetben például két horrorlegendával, egy időssel (Robert Englund) és egy fiatallal (Joshua Leonard a Blair Witch Project-ből) számol le, a Hatchet torz baltás gyilkosát, Victor Crowleyt pedig nem más, mint a legendás Kane Hodder játssza... A filmen kár számon kérni az eredetiséget, igényességet vagy bármiféle intellektuális mélységet, a Hatchet ugyanis nem erről szól, amit sokan hajlamosak elfelejteni, amikor mellesleg kiváló b-horror-paródiákat néznek (mint amilyen az utóbbi évekből a Slither vagy a Feast volt), és erre mindig akkor döbbenek rá, amikor értetlenkedő vagy számonkérő kritikákat olvasok ezekről az amúgy nagyon szórakoztató és a maguk módján profi filmekről. A Hatchet a Grindhouse mellett talán az utóbbi idők egyik legjobban sikerült hommage-filmje, külön öröm a hetvenöt perces hossz és a lenyűgözően hatásos és vaskos gore-jelenetek, végül érdemes felidézni a frappáns tagline-t, amely, mint a film, nálam szintén tuti befutó: "It's not a remake. It's not a sequel. And it's not based on a Japanese one."

Peep Show

A tavalyi év legjobb angol tévés vígjátéksorozatáról van szó (díjnyertes, nem én találtam ki), aki a cím alapján valami mást remélve talált ide, ne aggódjon, nem fog kárba menni az odakészített törlőeszköz, kellhet majd a könnyes röhögésnél.

Megvoltak a fenntartásaim a Peep Show első része alatt, szokatlan humora van, akárcsak a The Office-nak, adni kell egy esélyt, hogy besszippantson. Néhány epizóddal később már nem lehetett abbahagyni, a két lökött főszereplő szerencsétlenkedése addiktív.

A sorozat alapvetése, hogy adott két lakótárs, haverok, de szinte semi közzös nincs bennük. Mi meg, ahogy a cím is sejteti, minden gondolatukba bepillantást nyerünk, ahogy botladoznak az életben. Nem narrációról van szó, hanem cikázó, gyakran csapongó és igencsak szabadszájú belső kommentárról, az a fajta, ami mindenki fejében fut - de elásná magát, ha mások hallanák.
Ez a fajta őszinteség dominál és adja meg a poénok gerincét, a belső hangok lekeverésével egy közepes vígjátékot kapnánk valószínűtlen történésekkel.

Brit sorozatra jellemzően egy pillanatot sem vesztegetnek a karakterek bemutatására, valahogy rögtön ismerősek lesznek és nem igényelnek magyarázatot. Köszönhető ez valószínűleg a BBC formulának: egy évad mindössze 6 epizód, nincs idő szarakodni, de még így is eseménydúsabbnak tűnnek, mint a huzsonegynéhány részen keresztül konzervröhögő tengerentúli tükörképeik. Akkor hát a két delinkvens:

Mark (David Mitchell) - mondhatni, hogy ő az, aki két lábbal áll a földön, de inkább négykézláb kúszik. A tipikus középosztálybeli brit kispolgár. Konzervatív, intelligens és minden szempontból normális... lenne, ha nem gyötörnék állandó kétségek és szociális fóbiák. Egy hitelcégnél robotol és gondolatait többnyire egy bizonyos kollegina köti le, akit nem mer randira hívni.

Jeremy (Robert Webb) - "Jez" a kiegyensúlyozottság mintaképe, amit csak az árnyékol be, hogy a belső harmóniát azzal éri el, hogy magasról tojik mindenre, aminek köze van a logikához, vagy a szürke valósághoz. Mark lakótársa, amolyan lébecoló, laza zenészgyerek, aki közel sem annyira ellenálhatatlan, mint hiszi. Ő is leginkább az aktuálisan kiszemelt nőszemély ágybavitelén görcsöl.

Persze vannak még mellékszereplők, mind kiváló adalék Mark és Jez életének zűrösebbé tételéhez: nimfomán szomszédasszony, megalomán főnök, drogos zenésztárs, ex- és leendő barátnők, munkahelyi riválisok.

A Peep Show egyedi humorát nehéz eladni - mármint így írásban, a DVDék köszönik szépen jól fogynak. A négy évadot megélt és ötödikre is megújított széria széria ajánlott mindenkinek, aki vevő az angol humorra és az újdonságokra. Végezetül néhány kedvcsináló klippet linkelnék a YouTube jóvoltából a tovább után.

Bökj ide a többiért >

Before the Devil Knows You're Dead

Shrooms

Amikor pár hónapja megláttam a Shrooms plakátját, ami persze nem kevéssé emlékeztet a Kabinláz vörös-koponyás-alkonyatos poszterére, naivan megint reménykedni kezdtem, és azt gondoltam, hogy akkor most majd végre megkapjuk azt a hibbant hentelést, amire mindig is vágytunk. De hiába a kiváló alapötlet, miszerint az áldozatok ezúttal mágikus gomba pszichedelikus hatása alatt kezdenek el hullani egy elfajult erdei kempingezés során, egyszerűen be kell látnunk, hogy megint csak jól elszúrták az egészet.

Pedig a komor és baljós helyszín, Írország egyik sötét erdeje még nem is volna olyan rossz helyszín, igaz erdőben játszodó horrorokból láttunk már sokkal jobbat (Wilderness), nem beszélve arról, hogy a történetben is számos olyan lehetőség bújt meg, amit a készítők meg is próbáltak rendesen kihasználni, de sajnos mindezt elég rosszul valósították meg. A Shrooms legnagyobb baja ugyanis az, hogy valamiért okosabb, körmönfontabb slasher akar lenni, mint amilyen valójában, és a film ezen kíméletlenül el is vérzik. Az egész elfajult gombás tripet ugyanis túlságosan beárnyékolja a készítők azon kényszeres szándéka, hogy ők akkor most valami nagyon mást, nagyon meglepőt akarnak csinálni, de ehelyett filmjük inkább csak erőltetetté és zavaróvá válik. A Shrooms túlbonyolított időkezelése, például az egyes jelenetek újbóli, más nézőpontból való bemutatása, a zavaró oda-visszapörgetések vagy a tompa kékesszürkés színvilág ugyanúgy nem működik megfelelően, mint a narratív elbizonytalanítást szolgáló jelenetek, amikor nézőként lehetetlen eldönteni, hogy amit látunk, a valóság-e vagy csak az egyik szereplő beteg hallucinációja. A film végén látható - szerintem annyira nem váratlan - fordulat pedig szintén csak rutinos hatásvadaszátba fullad, ami az egész filmről elmondható.

Szóval sajnáltam eléggé a Shroomsot, mert közben mindvégig azt éreztem, hogyha a készítők nem veszik ennyire komolyan magukat, és az egészet elmozdítják a humor vagy a paródia felé, akkor talán sokkal jobban is sikerülhetett volna a film. Pedig az ötlet, a backwood slasherek természetfelettivel és a j-horrorok atmoszférikus világával való keresztezése nem lett volna reménytelen eset, de így végül a Shrooms megreked egy közepes kísérlet, egy felejthető rutinmunka szintjén. Kár érte.

El Orfanato

A gótikus horror műfaja él és virágzik, ezt bizonyítják, hogy újabb és újabb ígéretes trailerek látnak napvilágot, amelyek láttán bizony könnyen megváltozik az ember viszonya a sötéttel. Újabban mintha kizárólag szeretett kontinensünkről, Európából érkeznének az igazán spooky horrorfilmek: az öreg olasz mester, Pupi Avati Il Nascondiglio (The Hideout) című új filmjének bemutatói láttán valóban jogosan kezd el homlokunk verejtékezni, de a fiatal spanyol elsőfilmes Juan Antonio Bayona debütáló munkájának előzetese láttán is könnyen megfagyhat ereinkben a vér, a Guillermo Del Toro producer keze alatt készült El Orfanato (The Orphanage) trailere ugyanis legalább annyira atmoszférikus és stílusos borzongást sejtet, mint idősebb olasz pályatársának új filmje.

Az El Orfanato története szerint Laura visszatér a házba, ahol gyerekkorában nevelkedett, azzal a szándékkal, hogy azt árvaházzá alakítsa, ám kisfia hamarosan megismerkedik egy láthatatlan baráttal… Kísértetek, megmagyarázhatatlan jelenségek, nyomasztóan sűrű atmoszféra, és persze sok-sok titok, természetesen a szubzsánert alapjaiban meghatározó The Innocents című film nyomdokain elindulva, nem keveset merítve (lopva?) az 1961-es klasszikus eszköztárából és motívumaiból, ahogyan tette azt például Guillermo Del Toro (El Espinazo Del Diablo), Alejandro Amenábar (Los Otros) vagy Jaume Balagueró (Frágilés). A jövő évi színvonalas és elegáns rettegést borítékolhatjuk, még ha ezek a filmek nem is váltják majd meg a világot.

The Air I Breathe

Ma reggel találtam ezt a trailert, és igencsak érdekesnek tűnt, tekintve a szereplőgárdát és a sejtetett sztorit: van itt Brendan Fraser, Forest Whitaker, Kevin Bacon, Sarah Michelle Gellar, Andy Garcia, John Cho és még sokan mások, a látottak alapján meg az jött le, hogy valami Next koppintásról van szó (tudjátok, a Nicolas Cage-es jövőbelátós izé). A bukfenc csak ezután jön, ugyanis a wikipédián felütve a filmet kiderül, hogy egy ősi kínai közmondásra épül, miszerint az élet négy dologból áll: Boldogság, Bánat, Gyönyör és Szerelem. A főszereplők pedig az élet ezen aspektusait testesítik meg. Ha pisztolyt nyomnak a fejemhez se tippelem meg, hogy ez van a háttérben.

Lehet, hogy a Southland Talesnek már meg van is az utódja, pedig még az eredetit sem láttuk?

Shoot 'Em Up

Sok-sok évvel ezelőtt, még a boldog békeidőkben, családunk szert tett az első képmagnóra, s vele az első saját videókazikra. Már ekkor is sejteni lehetett, milyen komoly filmesztétává fogok cseperedni: fanatikusan néztem újra és újra az olyan felejthetetlen klasszikusokat, mint Van Damme Tökéletes célpontja. A kritikus szem hamar kifejlődött, gyakorlott gyorstekeréssel az unalmas beszélgetős részek kiiktatódtak és az akcióeposz kb. 20 percnyi esszenciális mészárlássá redukálódott. Már csak az nem fért a fejembe, miért kellett teleszemetelni egy tökjó filmet ennyi párbeszéddel, és hogy miért ment olyan hamar tönkre a zsírúj vhs lejátszónk feje.

Ha annak idején jön ki a Shoot 'Em Up, szegény kis Elekta videómagnónk talán még mindig élne. Michael Davis filmjén nem kell tekerni, ami szöveg van azt többnyire okos módon beágyazzák két tárcsere közé, klikk, odamondás, és már mehet is tovább a beng-beng. Legalábbis az első felvonásban, aztán már kezd beszivárogni a csúnya történet, és azon kapja magát az ember, hogy a távirányító felé pillantgat - moziban ülve ez egészen kínos lehet.

Shoot 'Em Up - már a cím is minimalistán sokatmondó, magyarul kábé annyit tesz, "lövöldözős film". Nem is csoda, hogy Michael Davist elzavarták a legtöbb stúdiótól ezzel az ötlettel. Persze ő nem esett kétségbe, realizálta, hogy a nagykutyáknak a szeletelt kenyeret is le kell rajzolni, hogy megértsék a koncepciót, így egy 17 perces animáció-vázlattal tért vissza, prezentálva, hogy mit is ért ő eksön alatt. A dolog működött, mire kettőt pislantott már alá is tolták a rendezői széket és magyarázhatta Cliwe Owennek, hogy mit érez a karaktere, miközben fossa az ólmot a rosszfiúk felé.

Idővel csatlakozott még a stábhoz egy olasz istennő (Monica Bellucci) és egy kopaszodó karakterszínész (Paul Giamatti). A marketing is beindult, gerilláztak a reklámfelelősök (golyóálló liberó, stb.), összedobtak egy nyálcsorgató trailert, minden a helyén volt. Aztán a kész film mégsem durrant akkorát, mint várták, vártuk. Pedig ez egy többszörnézős móka.

Halloween (1978)

Ha az ember 14 éves kora előtt találkozik az alkotással, garantált a vonalkód az alsógatyában, de Myers kifejezéstelen fehér maszkja bizony még később is okozhat nedves éjszakákat. Teszi mindezt úgy, hogy a film kerüli a nyílt brutalitást és vért. A gonosz testtelen lebegése, másodpercnyi felbukkanása a sötétből, végigvonuló fekete árnya a falon hatásosabb bármely fejletépésnél vagy légkalapácsos megvakításánál. Ez a letisztult egyszerűség, átgondoltság a film legerősebb fegyvere. Meg persze a remek atmoszféra, melyet Dean Cundey kamerájának settenkedő mozgása, kimerevített totáljai, a tökéletesen hideg kékjei (én ilyet azóta sem láttam filmvásznon), a folyamatosan szűkülő tér és a mindig csodálatos Carpenter dallamok tesznek tökéletessé. Carpenter zenei tevékenysége megérne egy külön misét, de az vitathatatlan tény, hogy a Halloween főtémája amellett, hogy felidézi a békebeli Commodore 64-es időket, hihetetlen hátborzongató. Végig lopadik az egész filmen, figyelmeztetve, hogy Myers bárhol ott lehet, bármikor lecsaphat, nyomasztóvá téve egy ártatlan városi sétát vagy kocsikázást is.

Folyamatos feszültség adagolással és időhúzással elérkezünk a film utolsó negyedéhez, ahol Carpenter teljes eszköztárát bevetve szabadítja el a poklot. Mai szemmel is hihetetlen jól összerakott a végső leszámolás, ahol Jamie Lee Curtis filmtörténeti sikolyok közepette menekül a végkifejletig nem túl szeretetteljes öcsikéje elől.Sokat lehetne elemezni a filmet, kitérve minden részletre vagy arra, ahogy Carpenter összefoglalta az addig ismert módszereket és a saját képére formálta őket, hogyan játszott rá a korhangulatra (ami mindig fontos tényező egy horror klasszikus esetében). Arról is lehetne vitatkozni, hogy ettől a műtől kezdve indult el diadalútjára a slasher műfaja, de ez most nem célom. Aki arra vetemedne, hogy beül Rob Zombie anyagyilkossággal felérő bűntettére, mindenképpen nézze meg az alapnak számító eredetit és ennek tekintetében mérlegelje mindkét alkotást és értékelje Carpenter 80-as évek végéig tartó kreativitását és tehetségét. 10/9.

Wrong Turn 2: Dead End

Milyen is a jó b-horror? Mocskosul gusztustalan, visszataszítóan eszement. Egyszerre elborult és naiv, miközben semmi más célja nincs, mint az arra érdemeseknek tálcán kínálni az alantas szórakozás újabb belsőséges másfél óráját. A 2003-as Wrong Turn című film - amely a maga módján egészen kellemes kis túlélő mozi volt - sequelje pontosan ilyen, az utóbbi hónapok egyik ritka meglepetése, pedig nem sok jóra készültem vele kapcsolatban. A pár perces nyitó jelenetsor azonban rögtön meggyőzött, és a vizuális extremitás ezen fokának láttán bizony nem tehettem mást, mint hogy összes kétkedésemet félredobva azonnal behódoltam.

Pedig az egyenesen dvd-re száműzött Wrong Turn 2: Dead End című film semmivel sem jobb vagy több, mint egy átlagos b-horror, valamiért mégis sikerült neki az, ami más újabb (akár profi) horrorfilmeknek csak félig-meddig vagy egyáltalán nem, vagyis hogy úgy hozza magabiztosan a formáját, hogy közben senki sem erőlködik, és egyáltalán nem érezni azt a csipős izzadságszagot, ami pillanatok alatt elveszi más horrorfilmek annyira kívánt, sajátos zamatát. Mert én bizony valami ilyesmit éreztem az utóbbi hónapokban az olyan filmeknél, mint a Hostel Part 2, a The Hills Have Eyes 2 vagy a Black Sheep (csak hogy friss példákat hozzak). A Wrong Turn 2 stábjának azonban szerintem kifejezetten jót tett, hogy bátran és büszkén bevállalták a b-filmes következményeket, és nem igyekeztek ezeket kényszeresen kiradírozni. A színészek játéka tehát a rosszabb dél-amerikai sorozatokat idézi, a suta dialógusokat pedig olyasvalaki is írhatta volna, akit még az első félévben kirúgtak a forgatókönyvíró-iskolából. A történet szintén említésre sem méltó, legyen elég annyi, hogy most egy amerikai túlélőshow sablonos és buta fiataljait kezdik el levadászni az imádott mutáns kannibálok, akiknek a maszkja megint eléggé kezdetleges.

A rendező Joe Lynchnek azonban megvannak a maga ötletei, hogyan dobja fel a filmjét, és ezek miatt a Wrong Turn 2 meglepetésszerűen működik is, a közösülő kannibálpár például legalább annyira eszelős, mint a beltenyészetben született, levágott ujjal táplált kis aranyos mutánsbébi, ami mégis kiemeli ezt a filmet a középszerű kínálatból, az a mérhetetlen mennyiségű gore. Nem járunk már messze Hershell Gordon Lewis vagy Peter Jackson egykori gore-paradicsomától, mert itt már az elődöket megközelítő belezéses, darálós jeleneteket láthatunk, amelyek persze ismerősek lehetnek innen-onnan, sőt, még az 1974-es The Texas Chainsaw Massacre végső kannibál-ebédjelenetét is újra lejátsszák nekünk, de ez semmit sem von le a film sikeréből. A Wrong Turn 2 ugyanis b-film létére egy bátor, könnyed és szerethető trip, megdöbbentően mélyrement hentelésekkel, amelyek vizuális megvalósításáért természetesen rögtön megjegyeztük Bill Terezakis nevét. A Wrong Turn 2 tehát példaértékű iparosmunka, elsősorban erős gyomrúaknak és a gore rajongóinak ajánlott.

3:10 to Yuma (2007)

3:10 to Yuma (1957)

A remake-ekben egy jó dolog biztosan van, méghozzá az, hogy az adott esetben elfeledett, kevésbé vagy egyáltalán nem ismert eredetire is ráirányítják a régi filmek lappangó gyöngyökre vadászó szerelmeseit. Valahogy így jártam én is az 1957-es 3:10 To Yuma című westernnel, amelyet elkészítése után pontosan ötven évvel dolgozott fel James Mangold - az eddigi hírek, kritikák és imdb-állás alapján nem kevés sikerrel. Ideje volt tehát elővenni és leporolni az ötven éves eredetit, és megismerkedni a fekete-fehér alapanyaggal, nem csak azért, hogy később legyen egy tágabb viszonyítási pont a feldolgozás megítéléshez, hanem mert egyszerűen régi westerneket nézni jó.

A 3:10 To Yuma pedig - a film iránt korábban érzett megmagyarázhatatlan kedvetlenségem ellenére - számomra óriái meglepetés volt, egy komoly, sötét és intelligens westernfilm, amely mindenképpen nagyobb figyelmet érdemelne manapság. Halsted Welles a kiváló forgatókönyvet annak az Elmore Leonard nevű írónak a novellájából írta, akinek olyan megfilmesített regényeket köszönhetünk, mint a Hombre, a Szóljatok a köpcösnek, a Jackie Brown vagy a Mint a kámfor. Adott tehát egy végtelenül egyszerű, de okos történet, amiből a jól megrajzolt karakterek segítségével olyan mennyiségű feszültséget csikar ki a rendező Delmer Daves, amennyit csak lehet. A régi westernfilmek többsége valahogy túlságosan megfakul a korral, a 3:10 To Yuma azonban, ahogy egyre gyorsabban és magával ragadóan száguld a parádés végkifejlet felé, ma is ugyanolyan hatásos és idegtépő, mint ötven éve lehetett.

Mr. Brooks

Gyakorlatilag a váratlan-megoldás faktor a nullához konvergál, a tapasztaltabb néző végig azért imádkozik, hogy ne a hollywoodi filmekben tökéletesre csiszolt sémákat adagolják arcába, de a fakanál nyelével úgyis lenyomják torkán a maradékot, kár erőlködni. Azonban mégsem az év legrosszabb filmjéről van szó, a Mr. Brooks-nak vannak pozitívumai is, minden hibája ellenére mégis egy izgalmas alapra építkezik, egy összetett elme jól megformált ábrázolását kapjuk, tegyük hozzá, engem ennél is sokkal jobban érdekelt volna, hogy is történhet a sorozatgyilkos - egyébként szépen ábrázolt - karakterének ilyen szintű torzulása, na meg a maga módján itt-ott egy kis izgalom is előkerül. Az utolsó 20 percre végül csak-csak felgyorsulnak a történések, na meg a zárlat sem szokásos, ez a tény plusz Brooks lánya (Danielle Panabaker) ment még pár pontot az egésznek: 10/5.

Action Flick No. 7.: Rambo

Az öreg Sly Stallone kvázi inverz jó borként funkcionál több mint egy évtizede a kegyetlen Hollywoodi világban, a Specialistától kezdődően esztendőről-esztendőre egyre hanyatló formát produkál, amelynek hozományaként az amcsi közönség rég elfordult tőle és az új ezredben is csak a Rocky Balboa felelt meg a sikeres halmaz feltételeinek. Ugyan a nemes penészt sem kapargatja magáról túl gyakran, azt ne felejtsük el, hogy a 80-as évek legsikeresebb akciósztárjával van dolgunk, aki anno két sikeres franchiset is futtatott párhuzamosan, ebből az egyik pedig markánsan talajt is vert az aktuális action flick csomagban. John J. Rambo története kusza kölyökkorunk összes oktávján végigzongorázott, beleértve a digitálisan (C64, amiga) és élőszereplős (iskolaudvar) változatban megvívott feldolgozásokat, plusz a felelőtlen rajongás következményeként az összes epizód felélt az újranézés okozta roncsolódás során kábé 4-5 VHS-kazettát.

Most elsősorban a First Bloodról lesz szó, de azért ne feledjük el, hogy az ikonikus Rambo figura az amúgy minőségileg hanyatló folytatásokban nőtte ki magát felejthetetlen designnal megáldott szimbólummá (és tinibálvánnyá), az ellenség elé statikusan lecövekelt figura baszomnagy gépágyújával és a halhatatlanság áldásos képességével felvértezve a Die Hardig bezárólag az elpusztíthatlan szuperhősök eszményképévé vált. Ebből már a történetet krónikusan kerülő művészfilmesek számára is lejön, hogy nem a sokszorosan rétegzett eszményi mondanivaló az, ami miatt John J.-t piedesztálra emeljük, a 80-as évek elvárásai csupán az akciófilmek egyik szent darabjává degradálták David Morell író amúgy jóval mélyebb regényét.
 
Hősünk a vietnámi háború büszke katonájaként némi kapaszkodó után kutatva, többnyire céltalanul bóklászik az országban fel-le, míg nem egy nap igazi kőkemény, kábé vadőr kaliberű helyi rendfenntartóba akad, aki Maci Laci hiányában a csapzott csavargót kezdi el baszogatni elég komoly átéléssel. A zsaru „ez az én városom” felhanggal lepattintja a határban a szerencsétlen Slyt, aki a kocsiból kiszállva persze egyből irányba áll, mint Lassie és elindul visszafele a rendőr nem kis ellenszenvét kivívva magának, amely jelen esetben egy takaros kis cellával egyenértékű. Na de a börtönben Rambo agyában akaratlanul felelevenedik pár fogolytáboros memoár és mivel ez neki annyira nem jó, szétkapja az egész fogdát és egy jó kis háború reményében beveszi a közeli erdőt, a többi meg már történelem…

Mivel a jónép állandó, kényszeres igényét fejezi ki egy nagyvalag vérpatron szétspriccelésére, valamint meglehetős hangsúlyt fektet a patrióta rigmusok ismételgetésére és az aktuálpolitika lefitymálására, nem meglepő miként kaszált David Morell könyvének adaptációja. A 60-as, 70-es évek amerikájának egy nagyon fontos belpolitikai kérdése volt a vietnámi háború veteránjainak kezelése, a testi-lelki bajokkal kínlódó hazájukért vérző katonákat azonban gyakorlatilag egy szép kis perifériális mellékvágányra terelték. Morell sokkal fajsúlyosabban nyúlt a háttértöltethez, eredeti hőse egy valóban kegyetlen gyilkológép, aki a konvencionális, hétköznapi világban képtelen elhelyezkedni, plusz a társadalom nem szerves részeként a beilleszkedés szó újraértelmezésével sem könyvel el túl nagy sikereket, ergo a könyv legvégét már nem igazán élte túl. A First Blood movie ugyan egy sokkal nézőbarátabb figurát állít a középpontba és az akció mellett elnagyolttá teszi a politizálást, de olyan bambán egyszerű, átlátható szimbólumokkal szolgál (pl. a mindennapi túlélésért való küzdelem az oly nagyszerű kapitalizmus óvó szárnyai alatt) és lavíroz a lágyszívű és a kokkemény arcok elvárásai között, hogy gyakorlatilag bármelyik néző gyomra könnyen beveszi.

Ez a Morell könyvecske így ránézve elég sok aspektusból egyesül a sikerrecept szótári meghatározásával, szal nem meglepő, hogy az első körökben Dustin Hoffman, Steve McQueen, Al Pacino és John Travolta is lobbizott egy sort a címszerepért, ám végül különböző nézeteltérések miatt mindenki átpatázott másik projektbe, Stallone is fintorgott egy sort az 1.0-ás verziót látván (túl hosszú, nem elég bloody stb), aztán szépen „butára” vagdosták a hosszú nyersanyagot és máris egyből mindenki elmorzsolt egy könnycseppet örömében. A politikai felhang tehát pár szép monológtól eltekintve ment a kukába, a franchise nonstop action irányba való terelgetésének hatására a harmadik epizódban már a valaha elkészült legdrágább és legerőszakosabb filmet üdvözölhettük. Az utóbbi faktort úgy tűnik Sly kényszeresen fokozná még tovább, Rocky Balboa bájosan szentimentális leköszönését követően John J. Rambo még durvábban rúgná be a házfalat, mint valaha, de asszem ez így van rendjén. A mostani generációnak is látnia kell, milyen egy igazi akciószupersztár.

Iron Sky

Szkriptor-sztrájk!

Action Flick No. 8.: RoboCop

Bardock índította el a lavinát a Kommandó kivesézésével, Rockatansky folytatta a Féktelenül dicsőítésével, aztán Segio emelte nosztalgiától könnyes tekintetét Tango & Cash opuszára. Most rajtam a sor, hogy hozzátegyem az Action Flick Top10 listához egyik kedvencemet.

20 éves lett a Robotozsaru, ez alkalomból jött ki a régóta várt Director's Cut, én pedig kissé remegő kézzel nyúltam utána. Bármikor síkra szállnék a fémzsernyák védelmében, ami nem könnyű, mert valljuk be, a köztudatban úgy él, mint bugyuta lövöldözős akciófilm - gyerekként engem is ez fogott meg, később a képregények segítettek újraértékelni és kiemelni a mondanivalót. Izgultam is, hogy vajon kiállta-e az idő próbáját oly sok év után. Büszkén jelentem, a Robotzsaru nem rozsdásodott be, sőt, a rendezői változat szépen beolajozta néhány hektoliter vérrel.

Azt hiszem magát a sztorit az is ismeri, aki nem látta magát a filmet: Alex Murphy-t, az átlag rendőrt kinyírják a rosszak, a Cég pedig rajta tesztelve az új technológiát kiborgot gyárt a hullából. Be is üzemelik rendfenntartásra, ám ahogy az lenni szokott, feltámad az ember a gépben és megindul a bosszúhadjárat.

A Robotzsaru alapsztorija közel sem egyedi, az egyik leglerágottabb csont a műfajban - ami megadja a pluszt, az az akció fémváza alatt dobogó szív, a sötét szockommentár Amerika hanyatlásáról és a technológiai fejlődéstől megrészegült, isten-komplexusos halandókról.

A túlságosan közeli jövő bemutatása tökéletes, megbúvik a részletekben és nem magyarázza túl magát - a fogyasztói társadalom kényelmes fotele már a szakadék szélén ingadozik, de a TV kitartó bámulásával el lehet feledkezni erről a tényről. Az óriáscégek öltönyös cápái és a piti bűnözők ugyanúgy dőzsölnek, a különbség csak az a kilencvenvalahány emelet a tárgyalóterem és a sikátor között. Ebben a világban, ahol az ember csődöt mondott, a rend helyreállítására már csak a gép, a Robotzsaru képes.

A króm-messiás brutális módszerei lenyűgözőek és taszítóak, de kétségkívül eredményesek. A rendezői változat nem spórol a paradicsomlével, Murphy halála és későbbi munkássága minden korrektséget nélkülöz, minden határt súrol. Közel sem agyatlan akciódömpingről van azért szó, az ütemezés hű magához és be tudja húzni a kéziféket, ha kell. Egyetlen negatívum amit fel tudtam fedezni, az a robot vs. robot harcok szembántó makett-mozgatós jellege.

Paul Verhoeven rendező első amerikai sikerének titka a merészség, már a szereplőválasztásnál is kitűnik, hogy magasról tettek a konvenciókra - Peter Weller ránézésre egyáltalán nem az a zord arcélű akcióhős (Arnold is esélyes volt a szerepre), egyszerű átlagember. A pszichopata főgonosz sem egy feltuningolt városi Conan, csak egy kopaszodó, szemüveges muksó, aki történesen velejéig romlott.

Hétfői hírsaláta

Crank 2 - bizony, egyre biztosabb, hogy lesz folytatása a tavalyi adrenalin-bombának. Folytatás, nem előzmény, vagy egyéb trükközés, aki látta a filmet, az tudja, hogy ez komoly kihívást állít az írók elé. Szkeptikus is volt mindenki, de állítólag sikerült olyan szkriptet összeizadni, ami nem bűzlik a rókabőrtől, e mellett szól az is, hogy Jason Statham rábólintott a dologra. Nehéz lesz überelni az első részt, de nem lehetetlen, ha marad az eredeti gárda. Crank (2006)

Halo movie - kampec. Nem lesz film a jelenleg talán legnépszerűbb számítógépes játékból. Sokáig pörögtek a botrányok a projekt körül, először Peter Jackson lelkesedett rá, aztán már nem. A hír hivatalos, a nagy költségvetést igénylő sci-fi ackió adaptáció végleg lekerült a napirendről.

Menekülés New Yorkból remake - Carpenter klasszikusának újrájáról már tudtuk, hogy Snake Plissken szemkötője Kurt Russeltől Gerald Butlerhez vándorol, most pedig az a hír járja, hogy a rendezői székbe Brett Ratner ül. Erre csak annyit tudok mondani, hogy Csúcsformában 1-3 és X-Men 3.

Sweeney Todd trailer - itt a sokak által várt Tim Burton + Johnny Depp horror-musical előzetese. Szép, sötét, borult, ahogy azt a rendezőtől megszoktuk, a dalolászós aspektust nem nagyon erőltetik. Trailer a film school rejects jóvoltából.

Levezetésképpen jöjjön egy 30 Days of Night kép:

Mi a közös az alábbi személyekben?

• J.D. Dawes, kamionsofőr.
• Matt Logan, Scott James és Colt, harcművész.
• Scott McCoy és John T. Booker, kommandós.
• Dan Stevens, seriff.
• Josh Randall, biztonsági őr.
• J.J. McQuade és Jake Fallon, ranger.
• James braddock, katona.
• Matt Hunter és Joshua Cord, különleges ügynök.
• Max Donigan, kalandor.
• Eddie Cusack, Sean Kane, Danny O'Brien, Cliff Garret, Frank Shatter, Jake Wilder és John Shepherd, mind zsaru.
• John McKenna, erdőszellem.
• Matthew, isten küldötte.

Megfejtésért bökj oda a többiért.

Bökj ide a többiért >

[rec] trailer

érzékeljük ám, hogy lassan minden második darab, ami megfordul vidám kis upcoming barakkunkban valami elborult tunkolós zombifilm, de emellett a hispán színekben startoló versenyző mellett most akkor sem sasszézhatunk el erőteljes makipüfölés nélkül. filmbuzi kollega már fellőtte a kibertérbe a ritka furfangos módon [rec] névre keresztelt zombihorror lepetézős, kézikamerás teaserét (csakis éjszaka, fülhallgatóval, max hangerőn), most pedig bezsákolhatjátok a nem kevésbé parás trailert is, csak térdeljetek rá erélyesen a start gombra pár sorral lejjebb. szűk, sötét alagsorok, kamerába ziháló főhősnő és objektívre fröccsenő vér - ha a kész film feleannyira ütős lesz, mint ezek az előzetesek, nameg ha a nem túl acélos darkness-t és fragile-t elkövető hispán direktor nem balfaszkodik a kézikamerával, mint anno a blair witches kölkök, akkor itt kőkemény herezacsimarkolászás lesz. fps-nézetben. premier novemberben, további infókkal majd jövünk.

Black sheep's gonna cut ya down

megvannak még a dombtetőről fenyegetően trappoló emberevő mutáns birkák? attak krút durván féléve tartja lázban a black sheep névre hallgató kedves kis jószág, a trailer alapján minimum egy gyilkos nyulak támadása szintű azonnali klasszikus készülődik a távoli új-zélandon, naná hogy még az ultimate 2007-es upcoming countdown keretében is pályára küldtük, erőteljes anyázások kíséretében, amiért ez nem nekünk jutott eszünkbe először. ha minden jól megy, nemsokára majd összerántunk valami szigorúan szakmai elemzést a vérszomjas birkákról, addig meg melegítsetek a start és tovább gomb mögött lapuló betegségekkel. get ready for the violence of the lambs!

Bökj ide a többiért >

Fontos közlemény

Aki az oldal tetszhalottságának oltárán máris gyertyát gyújtana megnyugtathatom, nem kell sűrűn kapkodni a szívgyógyszerért, nem álltunk le, csak valami sokkal nagyobb dolgon törtük a buksinkat manapság. És végül arra jutottunk, hogy pár héten belül egy teljesen megújult filmattakkal térünk vissza, egy sokkal tematizáltabb honlappal, amely rengeteg érdekes kategóriát foglal majd magába, de egyúttal igyekszünk  majd az olvasókkal közvetlenebb kapcsolatot ápolni (igazi komment-bajnok bejegyzésekre gyúrunk). És ha már itt tartunk, szeretnénk is a segítségeteket kérni, a napi többszörös frissülés érdekében új bloggerek után is kell néznünk, én úgy érzem, hogy egy év alatt nagyjából kikristályosodott a stílusunk, tehát aki ezzel szimpatizál ne szégyelljen rögvest megdobni minket egy maillel.

A mostani lap az átalakulás alatt sem fog leállni, igyekszünk lezárni az action top10-t egy orbitális special edition keretében és persze amíg érdekesség akad a világban, helyzetjelentünk izibe.  

Man is The Warmest Place to Hide

The Tripper

A klasszikus horroroknak mindig volt egy kis politikai felhangja - a kiéhezett zombihordák szépen megfeleltek az agymosott fogyasztói társadalomnak, a texasi láncfűrészes család a déli degeneráció sarkosított példájaként aprította liberális északi áldozatait. A The Tripper is hasonló ambiciókat dédelget, végül azonban csak egy langyos, de minőségi slasher marad.

Hétvégi fesztiválra érkeznek az eldugott kisvárosba a hippik az ország minden tájáról, hogy pár napig hülyére szívják magukat, ám egy Ronald Reagen maszkos elmebeteg baltát ragad, hogy egyesével likvidálja a hosszúhajú pacifistákat. Akiknek drukkolnunk kell az egy konkrét kisbuszos csapat, közülük is egy ari szöszi, aki állandóan parázik, annak ellenére, hogy az első perctől fogva nyílvánvalóan neki van a legtöbb esélye a film túlélésére. Tiszteletét teszi még egy rakat klisé, úgymint a pénzéhes polgármester, a tökös seriff és sokan mások.

Másfél órás hippi-hentelés - nem, nem Eric Cartman szülte vászonra ezt a gyöngyszemet, hanem David Arquette, aki írta, rendezte, producerelte és még szerepel is, nejével együtt. Röpködnek a politikai utalások és beszólások, ami nem is lenne rossz, hiszen mindkét oldal egyaránt megkapja a magáét, de a cselekmény pofára ejti az egészet - ígéretesen indul, aztán pedig visszakanyarodik a kétmillió egyéb slasher által kitaposott ösvényre.

A Tripper egyik pozitívuma az ismerős arcokban van - a stáblistán olyanok szerepelnek, mint Jason Mewes, Marsha Thomason, Thomas Jane és Jamie King - egy darabig fent tudják tartani az érdeklődést a "jé, ez a hogyishívják a tudodmiből" effekttel.
Az operatőr tisztességes munkát végzett, a B feeling nem veri ki az ólajtót, a drogos jelenetek pedig egészen eredetiek. Slasherhez képest a slashing nem domborít kimondottan - elég annyit mondani, hogy a film legsokkolóbb jelenete a nudista hippi srác hirtelen kamera felé fordulása.

Eredetileg az 8 Films to Die For horror-fesztivál széria részeként készült, de az Arquette házaspár elég erősnek érezte a dolgot ahhoz, hogy a nagyvásznak felé terelgessék. A túlzott lazaság visszaütött, se a szockommentár, se a vérengzés nem volt elég merész, hogy felcsigázza a népeket egy komolyabb sikerhez. Érdekesnek tűnő, színes-szagos, de hosszútávon fárasztó és végeredményben felejthető a The Tripper. A trailer tök elég az élményhez.

30 Days of Night: Blood Trails

C.S.I. a patológián

do you wanna play a little game? pítör petrelli emósan fityegő hajtincsei ezúttal egy horrorban lengedeznek, de ha ezen az apró malőrön túltetted magad, akkor szkenneld le a stáblista többi részét is: a pathology mögött a crank-kel dobbantó kreatív arcok söprögetnek, akik az akciófilm belassult műfajának kiosztott jól irányzott tockos után most a horror feliratú dobozzal labdázgatnak, remélhetőleg hasonlóan gyilkos tempóban és ugyanazzal az egészséges önbizalommal, ahogy annak idején jason statham földet ért. mark neveldine és brian taylor komáink még a comicconon okosítottak pár sort r-rated ámokfutásukról, amiben néhány c.s.i.-ra recskázó unatkozó medikus fogad egymással, hogy melyikük tudja elkövetni azt a bizonyos tökéletes gyilkosságot, amitől még columbo és horatio is egyszerre dobja le az ékszíjat és adják be azonnali hatállyal a nyugdíjazási kérelmet. a trailert pár sorral lejjebb behúzhatjátok szaporán, premier novemberben.